Megbeszéltük

         Reggel mikor felébredtem, nagyokat ásítva másztam ki az ágyból, s amikor megállapítottam, hogy a szüleim még alszanak, erőt vettem magamon, és elkezdtem pakolni a szobámban. Olyan rendet csináltam, mint még soha. Miután ott végeztem, a lakást kezdtem el takarítani. Nagyon igyekeztem, hogy mire ők felkelnek, megcsináljam a lehető legtöbb házimunkát, hátha úgy majd kisebb büntetésre számíthatok. Tegnap este még szerencsém volt. Amikor hazaértem, már csak anya volt fent, egyedül pedig nem akarta kiszabni a büntetésem. 

– Majd holnap megbeszéljük – mondta. – De remélem tudod, hogy nagyot csalódtam benned.

Én csak csendben álldogáltam a bejárati ajtóban, közben pedig magamat szidtam. 

Megráztam fejem, hogy eltüntessem lelki szemeim előtt a képet, és a konyhába mentem. Ám reggeli készítés közben is, csak azon tudtam gondolkodni, vajon mit fognak kitalálni. Sydney óta nem csináltam semmi rosszat. Maga voltam a megtestesült jóság. Csak nem szabnak ki túl nagy büntetést.

– Ne is próbálkozz – szólalt meg egyszer csak mögöttem apa, én pedig ijedtemben majdnem eldobtam a kezemben levő villákat. Lehunytam szemeimet, mély levegőt vettem, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra, és apára néztem. 

– Csináltam reggelit – tettem úgy, mintha az előbbi mondatát meg sem hallottam volna, de ő tudta, hogy ez nem így van. Visszafordultam a konyhapulthoz, elvettem onnan a tányért és az előkészített evőeszközöket, majd újra felé fordulva, az asztalhoz léptem s letettem oda őket. – A kedvencedet.

– Köszönöm, de mint mondtam... 

– Tudom. Csak reménykedem – mosolyogtam rá bátortalanul, mire sóhajtott egyet és leült az asztalhoz, hogy elfogyassza reggelijét. Közben kikészítettem az asztalra azt is, amit anyának csináltam, majd leültem. Végig csendben voltam, de gondolataim csak úgy cikáztak. Csak egyedül van. Olyankor mindig szigorúbb. Anya nemsoká felkel, megbeszéljük, és nem lesz semmi. 

Pár perccel később anya is megjelent. Jó reggelt kívánt, leült az asztalhoz és csendben megreggelizett. Csak szemmel kommunikáltak apával, engem meg az őrületbe kergettek ezzel.

Amint végeztek, elvettem előlük a tányérokat, s gyorsan elmosogattam. Mikor feléjük fordultam, mind a ketten engem néztek.

– Mondd csak, mi volt olyan fontos, hogy ellógtál az iskolából? – tette fel anya az első kérdést. Sóhajtottam.

– Ahogy ti is tudjátok, Maya balesetet szenvedett. Mikor pedig megtudtam, hogy Dorian nem jött iskolába, aggódni kezdtem, ezért rögtön hozzá siettem. Felelőtlenség volt, meg kellett volna várnom az órák végét, tudom. Sajnálom. 

– És egészen este tízig pátyolgatni kellett? Ashton. Dorian nem kisgyerek már. Tud magára vigyázni – Apa megjegyzése feldühített. Hiába, hogy együtt nőttünk fel, s a szüleink barátok voltak, egyáltalán nem ismerték őt. Nem tudhatták, hogy Dorian milyen rosszul tud reagálni arra, ha a családjából baj ér valakit. – Vagy esetleg valami más dolgod is volt? Esetleg valami olyan, mint legutóbb – folytatta cinikusan, mire szemeim elkerekedtek. 

– Egyáltalán nem – mondtam. A francba is. Muszáj felemlegetnie?

– Rendben. Mától kezdve te mosogatsz, mosol, és a kertet is rendbe kell tenned, két héten át. Emellett pedig iskola után egyből haza kell jönnöd. Nincs semmi kifogás. Mikey sem menthet ki – szabta ki a büntetésem anya, én pedig felmordultam. Teljesen egyszerre, szinte ugyanazon mértékű dühvel néztek rám. – Megegyeztünk, amikor elköltöztünk, hogy nem fog megismétlődni a tavalyi év. Ezért még csírájában el kell fojtani a lázadásodat. – Lázadásomat? Miféle lázadásomat? 

– Szóval... tulajdonképpen szobafogságra ítéltek? – méltatlankodtam, ők pedig bólintottak. Ez komoly? Tizenkilenc vagyok, az isten szerelmére! 

Legszívesebben felszólaltam volna, hogy megvédjem magam, de tudtam, hogy semmi haszna nem lenne. Valahol igazuk volt. Na de azért mégis! Szobafogság? 

***

         Éppen a szobám ablakában üldögéltem, amikor csengettek. Egy perccel később pedig apa és Sandra jelentek meg szobám ajtajában. Barátnőmön látszott, hogy egy kicsit meglepte szüleim viselkedése, és tudtam, hogy amint apum magunkra hagy minket, kifaggat. Már, ha itt maradhat.

– Két órát kaptok, mert hétvége van, de Sandra megkérnélek arra, hogy ha lehet, az elkövetkezendő két évben ne nagyon tervezz úgy, hogy Ashton-t is számításba vedd – mondta, majd ott hagyott minket. 

Sandra utánanézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy apa lement anyához, belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a cuccait s leült az ágyamra.

– Ennyire kiakadtak? – csodálkozott én pedig megvontam vállam. Kénytelen voltam beletörődni, mert ha ellenszegülök, még meg is hosszabbodhat a büntetésem, vagy a telefonom és a laptopom is elveszik. Azt pedig nagyon nem akartam. 

– Attól félnek, hogy ugyanaz lesz, mint Sydney-ben. Csak azért, mert ellógtam a suliból három órát, itthonról meg késtem kettőt. Ki fogom nyíni ezért Ashton-t.

– Vele találkoztál? – lepődött meg barátnőm, én pedig csak legyintettem. – Mindegy is... de ugye tudod, hogy nem ő tehet róla? – mosolyodott el Sandra halványan, én meg visszamosolyogtam rá.

– Tudom. De akkor is.

– Ash, mi a fenét csináltál te Sydney-ben? – tért rá rögtön arra, amire szerintem mindig is kíváncsi volt. Csak most nyílt rá lehetőség, hogy belekérdezzen.

– Már mondtam. Nem az volt eddigi életem legjobb korszaka. Kicsit kifordultam magamból...

– Kicsit? Ha ennyire kiakadtak... – kezdett volna ő maga is kiakadni, de egy kérlelő pillantással belé fojtottam a szót.

– A lényeg, hogy most két hétig nem mehetek sehova sem, ami fergeteges, tekintve, hogy a fiúknak jövőhéten koncertjük lesz, és megígértük, hogy ott leszünk – mondtam, miközben az íróasztalomhoz sétáltam. – Szóval ki kellene találnunk valamit, hogy elmehessek.

Sandra már éppen szólásra nyitotta száját, arcmimikájából pedig láttam, hogy tiltakozni szeretne, amikor megszólalt mellettem a telefonom. Az asztalról felvéve láttam, hogy Luke írt.

Este buli Mikey-nál. Jössz?

– Várható volt – mosolyodtam el, mire barátnőm csak felvonta szemöldökét. 

Szobafogságban vagyok, szóval nem hiszem, hogy menni fog.

Miután megírtam a választ, lenémítottam a telefont, visszatettem az asztalra, és a dvd-imhez mentem. Luke sms-e kicsit jókedvre derített, hiába nem tudtam igen-t mondani a meghívásra. Egyszerűen csak örültem, hogy nem hazudtolta meg magát, és a figyelmeztetések ellenére bulit szervezett Mikey-nál. Csak abban reménykedtem, hogy nem fognak ezen is összeveszni. Tény, hogy többször is előfordult már, de előtte mindig jókedvben teltek a próbák, nem kaptak össze semmin, így nem volt köztük feszültség. Azt pedig főleg nem akartam, hogy pont miattam kapjanak össze. Oké, tegnap Ashton-nak kicsit kiakadtam, és igazából néha már tényleg úgy gondolom, de tudom, hogy Mikey csak nekem akar jót.
– Hahó! Ash! – bökdösött meg Sandra. Észre sem vettem, hogy odajött mellém, annyira elmerültem a gondolataimban.
– Bocs, kicsit elbambultam – mosolyogtam rá.
– Észrevettem – mosolygott rám vissza.
– Egyébként, mi volt tegnap miután én eljöttem? – vontam fel szemöldökömet, ő pedig láttam ahogy fokozatosan elpirult. – Na?
– Semmi. Beszélgettünk egy kicsit, rendeltünk pizzát, aztán pedig hazajöttem.
– Ennyi? Komolyan? – biggyesztettem le ajkaim, mire elnevette magát. Egy rakoncátlan tincsét füle mögé simította, majd az ágyhoz sétált, és lehuppant rá.
– Ugyan, mit vártál? Hogy majd bevallom neki, hogy kedvelem aztán hirtelen rájön, hogy szeret  és összejövünk?
– Hát... nem éppen. Csak, hogy legalább utalsz rá, vagy akár elhívod valahova... – Abban a pillanatban, ahogy befejeztem a mondatot, felpattant az ágyról és elém sietett.
– Na ez az, ami teljesen kizárt! Nem fogok kezdeményezni.
– Ugyan már, Sandra! Mi bajod lehetne?
– Mondjuk visszautasít, és elbujdoshatok még a barátaim elől is, életem hátralevő részében. Egyébként nem fogom tálcán nyújtani magam, egyetlen pasinak sem. Soha az életben. Még Dorian

-nek sem! – Ritkán fordult elő, hogy így parádézott, de sosem zavart. Ellenben az sokkal inkább, amit
ilyenkor gondolkodás nélkül, ahogy az eszébe jutott kimondott. Imádtam és utáltam is érte egyben, de nem hibáztathattam. Amint rájött pontosan ezzel mit is mondott, a szája elé kapta a kezét. – A franc! Ashton, sajnálom! Tudod, hogy nem úgy értettem...
– Semmi gond, hiszen igazad van. Én is megjártam – vontam meg vállam, ő meg elhúzta száját, majd hirtelen mégis elmosolyodott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy felvillant egy villanykörte a feje felett...
– Egyébként, te csak meg se szólalj. Te sem teszel valami sokat azért, hogy közelebb kerülj ahhoz a sráchoz, aki tetszik neked... – vigyorgott.
– Mi? Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, ő pedig legyintett.
– Hagyjuk. Majd rájössz – mellém lépett, s a dvd-imet kezdte nézegetni. Párat ki is válogatott, s felém tartotta őket. – Inkább nézzünk meg, valami jó filmet. Oké? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Válassz!

***

         Amint Sandra hazament, anya pedig dolgozni, apa feljött hozzám, és biztosított róla, hogy nem lesz több ilyen az elkövetkezendő két hétben. Egy konkrét szónoklatot tartott arról, amit gondol, én pedig csak összeszorított ajkakkal bólogattam. Ekkor győződtem meg róla véglegesen, hogy biztosan nem tudnám rávenni őket arra, hogy elengedjenek Mikey-ékkal.
Vacsora után visszamentem a szobámba, és nem is terveztem elhagyni azt egy jó darabig, amiben a leckém, és Luke sms-ei segítettek.

Kár, hogy nem jöttél el. Meddig szól a büntetés?

Az íróasztalom fiókjába dobtam a füzeteimet, mikor a telefonom pittyegett. Gyorsan előkerestem a töltőmet, s csak azután válaszoltam Luke-nak.

Ennyire unalmas az a buli, hogy velem sms-ezel, ahelyett, hogy kiélveznéd? Egyébként két hétre. Suli után sem mehetek sehova, szóval a próbák és a jövőheti koncert is kilőve.

Percekig vártam válaszát, de mikor úgy hittem, hogy mégiscsak a buli mellett döntött, a könyveimhez mentem, levettem a polcról az egyik kedvencemet, és bedőltem vele az ágyba. Még csak a könyv negyedénél tartottam, amikor valami vibráló hangot hallottam. Egy ideig kerestem a hang forrását, de az elhallgatott. Másodpercekkel később pedig újra hallható volt. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom az, amit még mikor itt volt, lehalkítottam.
Leraktam az ágyam mellett levő éjjeliszekrényre a könyvet, s a telefonomhoz siettem.

Hé, ennyire nem akarsz velem beszélgetni? Ash, ne okozz csalódást. Ha nem veszed fel, egész éjszaka zaklatni foglak!

Megforgattam szemeimet, s elvigyorodtam, miközben a választ írtam.

Nocsak-nocsak. Luke Hemmings nem képes elviselni, ha nem ugrik minden egyes lány már a legelső szavára?

Alig küldtem el az üzenetet,  már érkezett is a következő. Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan reagált, de amikor láttam, hogy csak a mobilszolgáltató volt, máris rosszabb kedvem lett. Tudtam, hogy hamarosan le fog fogyni az összes pénz a kártyámról, ezért gyorsan írtam egy újabb sms-t.
Luke csak valamivel később reagált.

Pár perc, és ott vagyok a házatoknál.

Pár percig csak bámultam a telefon képernyőjét. Azt hittem káprázik a szemem. Luke idejön? Ilyenkor? Apáék tuti ki fogják nyírni. Aztán pedig engem is. Azt fogják hinni, hogy miatta késtem annyit tegnap, és azt, hogy hazudtam nekik, ami tulajdonképpen igaz is... csak nem pont úgy, és nem pont miatta. Márpedig ők úgy gondolnák.
Amint észhez kaptam, gyorsan kikaptam a szekrényemből egy farmert, és egy pulóvert, majd amint felvettem őket, bebújtam a papucsomba, kezembe kaptam a telefont s az ajtóhoz léptem. Próbáltam hallgatózni, hogy vajon apa ébren van-e még, de semmit sem hallottam, így lassan kinyitottam az ajtót.
Már majdnem a lépcsőnél jártam, amikor megláttam, hogy fény szűrődik ki apáék szobájának ajtaján. Ijedtemben majdnem visszafordultam, de már így is elég ideig várattam Luke-ot. Éreztem, ahogy a fülemben dobog a vér. A fejem lüktetett. Ha most lebukok, kizárt dolog, hogy az elkövetkező egy évben bárhova is elengedjenek.
Mély levegőt vettem, s amint egy kicsit lenyugtattam magam, gyorsan a lépcsőhöz mentem, majd lesiettem a bejárati ajtóhoz. Még szerencse, hogy sehol sem recseg a parketta.
A bejárati ajtón kilépve, a lehető leghalkabban és leggyorsabban bezártam azt, abban a pillanatban pedig valaki megkocogtatta a vállam. Azonnal megfordultam. Először megnyugodtam, ahogy Luke-ot megpillantottam, majd a harag lett úrrá rajtam.
– Te idióta! Már azt hittem, lebuktam! – kiabáltam fojtott hangon, közben pedig a mellkasát ütlegeltem. – Mondd normális vagy te? Ilyen későn, ráadásul mikor szobafogságban vagyok kijelented, hogy jössz, majd amikor ideállítasz halálra rémítesz?! – vigyora egyre szélesebb lett, majd elkapta kezeimet.
– Nyugi már. Ha így haladsz, te fogod lebuktatni saját magad! – Igaza volt. Sóhajtottam, ő pedig mikor látta rajtam, hogy már nem akarom őt ütlegelni, elengedte a kezeimet.
– Mondd, miért jöttél? – néztem rá, de rettentően zavart, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam, így fogtam magam, s leültem a veranda lépcsőjére. Szó nélkül követett.
– Öhm... Beszélgetni? – vonta fel szemöldökét, én pedig eltátottam a számat. – Most mi az? Azt írtad le fog menni a pénz a kártyádról. Szóval... gondoltam idejövök.
– Komolyan? Luke. Ez kedves, meg minden, de te nem éppen bulizni voltál? Ráért volna holnap... Ó. Öhm... hétfőn suliban is. Nem? – értetlenkedtem, ő pedig megrázta fejét. – Jut eszembe. Ráadásul a bulit, te magad szervezted!
– Miből gondolod?
– Amikor Karen mondta, hogy nem lesznek a hétvégén, és ne rendezzetek semmi bulit, te voltál az, akinek teljesen lerítt az arcáról, hogy már pedig bulizni fogtok.
– Aljas rágalom! – tiltakozott, s megpróbált sértetten nézni rám, de mikor tekintetünk találkozott elmosolyodott. – Jó, igaz. Gondoltam rá, de ez most Calum volt – mondta én pedig megforgattam szemeimet. – Ne forgasd annyit, mert fennakadnak.
– Hát persze! Kizárólag ti ketten lehettek ilyen agyamentek! – hagytam figyelmen kívül legutolsó megjegyzését, de hirtelen nyomasztó csend telepedett ránk, és Luke-ra nézve láttam, hogy maga elé néz, s közben ajkát harapdálta. Úgylátszik ezúttal tényleg megbántottam egy kicsit. – Luke...
– Nem szeretem, hogy az emberek csak ennyit látnak belőlem. Nem csak egy agyament bulizós tinédzser vagyok, és nem várom azt, hogy a csajok már az első szavamra ugorjanak... – sóhajtott. – Tudom, hogy okkal van ez. Tényleg sokat bulizok és sokat csajozok, de változtatni akarok ezen...
– Luke... – Egyfolytában csak a nevét mondogatva kezdtem egyre idiótábban érezni magam. Az ujjaimat tördeltem.
 – Ne csináld. Nem tesz jót – fogta meg kezemet, s mikor ránéztem, halványan elmosolyodott. – Ashton... Eljönnél velem valamikor... valahova? – felvont szemöldökkel néztem rá, mire elengedte kezemet s megrázta fejét. –  Jó, hagyjuk...
– Nem! – vágtam rá azonnal, ő pedig újra rám nézett. – Konkrétabban egy kicsit...? – biztattam.  Látta rajtam, hogy mit akarok, ezért megadóan felnevetett.
– Randiznál velem? – Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, de nem is kellett sokáig erőlködnöm. Egy pillanattal később, anya jelent meg előttünk.
– Luke. Kérlek menj most haza – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, Luke pedig szép lassan felállt, és sűrű bocsánatok közepette elment.
Anya csak ekkor nézett rám. Szemei dühösen csillogtak, ajkát pedig összepréselte. Vagy csak túl fáradt volt, vagy már oly módon feldühítettem, hogy jobbnak látta abban a pillanatban nem beszélni velem, én pedig az alkalmat kihasználva gyorsan felálltam, és besiettem a házba.

Park

Köszönöm a feliratkozást! 
Kicsit későn, de itt az új rész.

Véleményeiteket, előszeretettel várom, szóval ha van kedvetek, vagy valami észrevételetek, írjatok csak!:)
Jó olvasást!

         Egész álló nap a Dorian-nel való közös óráimat vártam. Tudni akartam, hogy van Maya, és azt is, hogy ő maga hogyan viseli ezt az egészet. 

Amint kicsengettek a negyedik órámról, a szekrényemhez siettem. Bedobáltam minden felesleges cuccot, és már szedtem elő a megfelelő könyveimet, amikor Hailey-t vettem észre, amint felém közeledett.
Mély levegőt vettem, hogy felkészüljek, mire odaér hozzám. 

– Ashton! Nem tudod hol lehet Dorian? – vinnyogó hangja szinte már kisebb fül-, és fejfájást okozott. Sosem tudott, semmi figyelemre méltó dologról beszélni, de ezúttal megragadta figyelmemet. Dorian nem jött iskolába? Ennyire rossz lenne a helyzet? – Ashton! 

– Bocs. Mennem kell – mondtam. Visszadobtam mindent, ami a kezemben volt, becsaptam a szekrényem ajtaját, s már ott sem voltam.

         Úton Dorian-ék háza felé, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, miért jelez állandóan valami. Vagy hívtak, vagy üzenetem jött. Mikor megláttam pontosan mennyi is, majd' eltátottam a számat. Nem számítottam erre, bár a többiek sem arra, hogy lelépek az iskolából. Sosem csináltam még ilyet, valószínűleg pont azért ijesztettem meg őket ezzel. Többé-kevésbé osztálytársaim, Sandra, Mikey és Luke keresett, de ők nagyon sokszor. Már előre tudtam mekkora fejmosást fogok ezért kapni. Bár tudtam, hogy ha Sandra és Mikey megtudják miért, teljesen megfogják érteni, mégis kicsit ideges voltam.
Befordulva a házhoz, még mindig kezemben tartottam telefonomat, s mérlegeltem. Végül küldtem egy üzenetet unokatestvéremnek és barátnőmnek arról, hogy mi történt, és ne aggódjanak - legalábbis ne miattam - majd mikor az ajtóhoz értem, zsebre vágtam a telefont, s csöngettem.
Mintha csak az ajtóban várta volna, hogy valaki be akarjon jönni, olyan szokatlanul gyorsan nyitotta ki nekem az ajtót.
– Szia – mosolygott rám halványan, miközben beengedett a házba. Míg én a folyosón gyorsan levettem a cipőmet, s pulóveremet felakasztottam a fogasra, Dorian a konyhába ment. Mikor odaértem, éppen a konyhapultnak támaszkodott. Egyik kezében egy pohár víz, míg a másikban valami gyógyszer volt.
– Az meg mi?
– Nyugtató.
– Ugye tudod, hogy ezzel csak ártasz? Nagyon könnyű rászokni – mérgelődtem, mire ismételten egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Bólintott, majd kidobta a kezében levő apró kis pirulát a kukába.
– Nem voltál suliba – léptem közelebb hozzá, ő pedig hátat fordítva nekem, a csaphoz fordult.
– Te meg ellógtál – morogta, miközben kiöntötte a maradék vizet, majd elmosta poharát, és felém fordult. – Miért?
– Mert aggódtam érted, te bolond – sóhajtottam, s mikor újra felém fordult, azonnal megöleltem.
Szinte azonnal visszaölelt, fejét vállamra hajtotta, karjait pedig szorosan körém fonta. Mély, szaggatott levegőt vett, de éreztem, hogy közben megnyugszik egy kicsit.
– Hogy van Maya? – kérdeztem, amint elengedett.
– Már túl az életveszélyes állapoton, de még így is nagyon aggódnak érte az orvosok. Nem tudni, meddig tartják bent. – Hirtelen megszólalt a telefonom, én pedig ingerülten szedtem elő a zsebemből, s kinyomtam.
– Bocsánat. A többiek kicsit...
– Aggódnak, mert leléptél? – fejezte be helyettem a mondatot, én pedig bólintottam. – Addig jó, míg van, aki aggódjon érted. – teljes csend telepedett a helységre, én pedig az idő elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy ilyen negatív legyen. Egyszer csak felém nyújtotta kezét. – Menjünk be a nappaliba.
– Rendben. De előtte... – A folyosóra húztam, de pont ekkor kinyílt a bejárati ajtó, én pedig ijedtemben úgy, ahogy voltam, lefagytam.
– Hé! Minden oké? – lépett be végül barátnőm a lakásba, én pedig eleresztve Dorian kezét, Sandra-hoz léptem. – Amint megkaptam az üzeneted, el akartam jönni a suliból, de az irodalom tanár elkapott, úgyhogy csak az utolsó óráról tudtam lelépni. Dorian! Hogy vagy? Basszus, milyen idióta vagyok.. – kapott a fejéhez. –  Amúgy, miért vágtok ilyen fejet?
– Milyet? – vontam össze szemöldököm, ő pedig felváltva mutatott rám, majd a mögöttem álló fiúra.
–  Rémült. Mintha lebuktatok volna, vagy valaki másra számítottatok volna... vagy mindkettő. Főleg  Dorian. – Az említettre néztem, s tekintetéből véve, pontosan ugyanarra gondoltunk.

***

         Amint Sandra-val meggyőztük Dorian-t, hogy maradjon otthon, mi pedig tényleg szívesen elmegyünk Audrina-ért, és nem lesz semmi baj, vigyázunk rá, sietősen elindultunk. Sandra fura volt, de amikor észrevette, hogy figyelem, elkezdett kérdezősködni. Ezzel pedig elvonta a figyelmemet.
– Miújság Luke-kal?
– Öhm... semmi. De jó is, hogy szóba hoztad – mondtam, majd elővéve telefonomat, gyorsan írtam az említettnek egy üzenetet. – Ő is keresett ma egy párszor, de neki még nem írtam.
– SMS? Ugyan mióta szoktatok ti sms-ezni? – vonta fel szemöldökét, mire megforgattam szemeimet.
– Nyáron is sms-eztünk. Csak nem voltunk együtt állandóan, hogy lásd is. Az meg nem igazán szokott téma lenni, hogy kikkel beszélgetek, mert egyáltalán nem érdekes. Egyébként, tegnap este óta.
– És mi történt tegnap? Jaj már, Ash! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!
– Az égvilágon semmi. Miután ti elmentetek, én még kivártam a próba végét, aztán elindultam. Luke utánam jött, hazakísért, és közben beszélgettünk.
– És..?
– És megbeszéltük, hogy mostantól többet fogunk beszélgetni – mondtam, Sandra pedig elvigyorodott. – Mi az?
– Istenem, hogy az a srác nem bír magával – morogta, de az előbbi vigyora pillanatokon belül eltűnt az arcáról, én pedig nem tudtam szó nélkül hagyni.
– Baj van?
– Mi? Nem, dehogy. Miért kérded? – Hanglejtése sem volt a szokásos, szóval most már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs jól. Vagy esetleg titkol valamit, ami meglepő lett volna.
– Most komolyan. Sandra... ugye tudod, hogy barátok vagyunk, szóval bármit elmondhatsz nekem?
– Persze – motyogott, én pedig kitartóan bámultam őt. Tudtam, hogy érzi, és tudtam, hogy zavarja. Sóhajtott. – Rendben, de ígérd meg, hogy nem buksz ki.
– Ígérem.
– Olyan egyedül érzem magam néha. Persze itt vagytok nekem ti, nem is így értem. Egyszerűen csak... szükségem lenne valakire. Vagyis... nem is csak valakire. – Nem csak remegő hangjából, a gesztusaiból is látszott, hogy mennyire zavarban van. Egyfolytában a földet bámulta, és a haját igazgatta. – Igazából van valaki, aki nagyon tetszik... – motyogta, mire elmosolyodtam. Kérdőn nézett rám.
– Ashton az, ugye?
– Mi? Nem! – megállt, s felém fordult. – Miből gondolod?
– A tegnapi nem az első eset volt, ugye? Mármint, hogy kettesben voltatok.
– Nem, de csak azért, mert dobolni tanít.
– Ó, bocsánat. El is felejtettem, hogy dobolni szeretnél. Ne haragudj. Olyan régen beszéltünk már róla – mondtam.
– Nem baj – mosolygott rám. Közben pedig folytattuk utunkat. – Én nem említettem, hogy Ashton felajánlotta, hogy megtanít. – Elgondolkodtam. Ha nem Ash, akkor ki? – Dorian az.
– Komolyan? – akaratlanul is jóval hangosabban szólaltam meg, ami miatt barátnőm kicsit elbizonytalanodott. – Mármint... komolyan? Mi a fene... Nem is gondoltam volna. Egyáltalán nem adtad jelét... ha jobban bele gondolok, a mai napig.
– Igen. Nos, már belefáradtam, hogy minden egyes szavamra, vagy tettemre sokkal inkább odafigyeljek, ha róla van szó. Meg hát... már-már én is kezdtem azt hinni, hogy van, vagy legalábbis alakul köztetek valami.
– Dehogyis – tiltakoztam egyből, de Sandra leintett.
– Már biztos vagyok benne, hogy nem.
– Akkor jó – mosolyogtam rá.

         Miután lezártuk a témát, csendben sétáltunk tovább Audrina keresztszüleinek háza felé. Amikor odaértünk, a bejárati ajtóban álltak. Amint Audrina meglátott minket, elmosolyodott.
– Ne haragudj. Nagyon megvárattunk? – kérdeztem, ő pedig megrázta fejét, majd megölelt minket. – Bocsánat, hogy ennyit késtünk.
– Semmi gond – legyintett Lisa, Drin keresztanyja. – William még úgysem ért haza. Nélküle pedig nem indulhatok el – mosolygott ránk kedvesen, majd leguggolt a közöttünk álló Audrinához. – Légy jó, és ne aggódj – nyomott egy-egy puszit arca két oldalára, Audrina pedig ezután hozzánk lépett, s megragadta mindkettőnk kezét.
– További szép estét, és jó utat! – köszönt el mindannyiunk helyett is Sandra, majd elindultunk. Már vagy két utcával errébb voltunk, mikor Drin megtorpant.
– Miért nem Dorian jött ma értem? – kérdezte hirtelen, én pedig elmosolyodtam.
– Nem volt jó kedve, ezért megbeszéltük vele, hogy most mi jövünk. Baj?
– Nem – nézett rám mosolyogva, s újra elindult. – Csak őt vártam.
– Na és... milyen volt Lisa-éknál? Csináltatok valami érdekeset? – vágott közbe Sandra, mire Audrina felé kapta a fejét.
– Nagyon jó volt. Sokat olvastak nekem, és sokat rajzolhattam. Szeretek náluk lenni, csak már hiányoznak anyáék – szontyolodott el egy pillanat alatt. Sajnáltam őt. Együtt éreztem vele, de örültem, hogy tegnap este nem volt otthon.
– És hogyhogy itt voltál? – kérdezte Sandra, ám ezúttal én válaszoltam.
– Olyankor, amikor Maya-nak pár napra el kell mennie munkaügyben, idehozza Drin-t. – Őszintén szólva meglepett, hogy Sandra erről nem tud, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
Már több, mint az út felénél jártunk, és meglepően nagy volt a csend. Hiába. Sejtettem, hogy mielőtt még hazaérnénk vele, mondani, vagy kérdezni fog valamit. Ismertem már, és szokatlan volt, hogy ilyen csendben van. Pláne, hogy óvodáskorú. Lehetek én a rossz, de véleményem szerint, egy bizonyos korig a gyerekek be nem tudják fogni a szájukat.
Ám, igazam lett. Mikor a házukhoz értünk, megállított minket, elengedte a kezünket és elénk állt. Szomorú pillantást vetett ránk. Aggódtam érte, nem akartam, hogy túlságosan is rosszul viselje, ami Maya-val történt.
– Haza fog jönni?
– Persze, hogy hazajön! Sosem hagyna itt titeket – mosolyogtam rá bátorítóan, de semmit sem használt. Szemei megteltek könnyekkel. – Audrina...
– Nem akarom, hogy elmenjen. – Amint a mondatot befejezte, elsírta magát, én pedig nem tudtam mást tenni. Egyszerűen csak odaléptem hozzá, leguggoltam, s megöleltem őt.
– Nem lesz semmi gond – suttogtam.
Pár percig úgy voltunk, míg végül sikerült kicsit jobb kedvre derítenünk Audrina-t, de sikerült, és ez volt a legfontosabb. Amint elléptem tőle, megtörölgette szemeit, majd elindult, be a házba.
Utána kiáltottam volna, ám a telefonom, mely már órák óta nem szólalt meg egyszer sem, váratlanul megcsörrent, így elterelve róla a figyelmemet.
– Nem nézed meg?
– De – mondtam, miután megköszörültem torkom. Előhúztam zsebemből a telefont, és amikor megnyitottam az üzenetet, azonnal elmosolyodtam. Gyorsan válaszoltam, majd vissza is csúsztattam a helyére a kis készüléket. Sandra kérdőn nézett rám. – Mennem kell. Holnap találkozunk, oké? Addig legyél velük – intettem fejemmel Dorian-ék  háza felé, s válaszra nem várva, el is indultam a házunktól nem messze levő parkba.

***

         A parkba érve, egyből a szokásos helyünk felé vettem az irányt. Odaérve a hintában pillantottam meg Ashton-t, aki az érkezésemre kiugrott onnan, és elindult felém. 

– Szia – mosolygott rám, amint odaért hozzám.

– Szia – mosolyogtam vissza automatikusan. Szétnéztem, majd a hozzánk legközelebbi padon állapodott meg a tekintetem. Ashton vette a célzást. Elvigyorodott, miközben a padhoz sétáltunk. – Mi az?

– Semmi – mondta, miközben leült mellém. – Hogy vagy?

– Egész jól. Főleg, hogy úgy tűnik, nem akarsz kinyírni. Egyébként, hogyhogy itt? – kérdeztem. Szétnéztem a parkban, ahol a nyáron annyi időt töltöttem a srácokkal és Sandra-val. Még csak egy hónap telt el azóta, és mégis sokkal, de sokkal több időnek tűnik.

– Már rég lenyugodott mindenki, de a délutáni Nagy Szökés után gondoltam, a szokásos takarodó után egy órával, egy ilyen üzenettel könnyebben idecsalhatom a kis szabályszegőt. A próba pedig elmaradt, miután Mikey szanaszét aggódta magát, amíg vetted a fáradtságot, hogy írj neki. Így volt egy kis időm. Gondoltam eljövök ide, aztán pedig, hogy találkozhatnánk. – Bosszúsan néztem rá, mondandója első része miatt, ő pedig elnevette magát, s lábával meglökte az enyémet. – Ugyan már. Csak viccelek. Jó, Mikey-val nem. Tényleg aggódott... de azt még mindig nem tudom elhinni, hogy ellógtál. Te. A mindig pontos, a jó, a tökéletes Ashton Knight.

– Ha tudnád mennyi mindennel lephetlek még meg – vigyorogtam rá.
– Ugyan, mivel? – vigyorgott vissza, mire meglöktem vállammal.
– Majd egyszer megmutatom. Nem vagyok én ám olyan jól nevelt, mint ahogy azt ti gondoljátok.
– Hiszem, ha látom – lökött vissza ő is. – Szóval kíváncsian várom. Mikor is akarod megmutatni? Megpróbálok nem beszervezni semmilyen programot sem akkorra. Tiéd lesz az egész napom, hogy bebizonyítsd – piszkált tovább, én pedig zavaromban inkább témát váltottam.
– Hogyhogy elmaradt a próba? – arcát fürkésztem, várva a választ, de csak sóhajtott. – Mi az?

– Semmi.
– Na. Ne legyél már hirtelen nő – nevettem kényszeredetten.
– Délután volt egy kis összezörrenés Luke és Mikey között, de semmi komoly. 

– Az unokatesóm nem örül, hogy egy barátját esetlegesen érdekelhetem? – vontam fel szemöldökömet, Ash viszont szabályosan kinevetett.

– Esetlegesen? Komolyan ennyire nem veszed észre? – értetlenkedett, majd megrázta fejét. – Á, mindegy.

– Ash!

– Luke-ot nem csak esetlegesen érdekelheted. Őt tényleg érdekled. Ezért is akadt ki Mikey. Mikor megtudta, hogy ideköltöztök, az volt az első dolga, hogy figyelmeztessen minket, nehogy megpróbáljon bármelyikünk is kikezdeni veled.

– Komolyan? - Lehet erre gondolt pár órával ezelőtt Sandra is.
– Igen, de mindegy, mert úgy látszik, hasztalan volt – nézett rám furán, s ezután csend telepedett ránk. Egyáltalán nem volt kínos, valamiért mégis úgy éreztem, hogy meg kell szakítanom valamivel.
– Inkább foglalkozzon azzal, hogy végre találjon magának valakit. Esküszöm, sokszor csak nincs kivel levezetnie a frusztrációját, ezért csesztet minket – morogtam, Ashton pedig megvonta vállát. Telefonja csörögni kezdett, de ő nem vette fel. Felvontam szemöldököm.
– Szeretem ezt a számot – indokolta, közben tekintetét le nem szakította volna az előttünk pár méterre levő hintától. Gyanítottam, hogy valami más van a háttérben, minthogy ez a kedvenc száma, de ráhagytam.
– Én is szeretem – néztem rá, mire elmosolyodott.
– Tudom – mondta, a szám pedig abban a pillanatban elhallgatott.
– Mit is akartam... ja igen! Miújság Amy-vel? – Mosolyát egy pillanatra felváltotta valami szokatlan mélabú. Sóhajtott.
– Szakítottunk.
– Mi? Hogyhogy? És mikor? – rám nézett, s elmosolyodott. Egyáltalán nem értettem.
– Még múlt hétvégén. Beleszeretett valakibe. Találkoztunk, hogy beszéljünk, őszinte volt, ahogy én is vele, és rájöttünk, hogy nem igazán illünk össze. – Újra megcsörrent a telefonja, ő pedig ismételten nem vette fel. – Mennem kell. – Felállt a padról, s kezeimet megfogva felrántott, én meg egyenesen neki estem. Mindketten felnevettünk.
– Majd találsz valaki mást, oké? Valakit, aki megbecsül és szeret – mosolyogtam rá, mikor hátrébb léptem, amennyire csak tudtam, de a pad útban volt. Ashton látva zavaromat, amit a közelsége okozott, szintén hátrébb lépett egyet.
Csend telepedett ránk, miközben úgy láttam tépelődik valamin. Egyik lábáról a másikra állt, és egyszer kicsit mintha előrébb billent volna, én pedig vártam, vajon mit szeretne, de végül csak beletúrt hajába.
– Holnap beszélünk, Ashton – mondta, majd otthagyva engem, elindult hazafelé.
A francba, hogy pont ellentétes irányba lakunk.

Luke

Az osztályteremből kifelé sietve próbáltam lehagyni a nyomomban levő két idiótát, több-kevesebb sikerrel. Ahogy kiléptem a kapun, kellemes, hűsítő szellő csapta meg az arcom, én pedig megálltam, s szemeimmel kutatni kezdtem. 

– Komolyan! Nem akarsz megtanulni dobolni?

A kérdést figyelmen kívül hagyva kutattam tovább szemeimmel, hátha megpillantok egy ismerős, fekete Opelt. Az sem érdekel, ha nem ő az. Figyelemelterelésnek tökéletes.

– Veszünk neked parókát is...Naa, Ash!

Szemforgatva vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Mikeyt. Már vagy harmadjára hívtam a mai napon. Jobb lábammal idegesen doboltam, mikor úgy tűnt, ezúttal sem veszi fel, ám mielőtt kinyomtam volna a hívást, felvette.

– Hol vagy?!

– Fordulj jobbra.

Automatikusan le is tettem a telefont, és elindultam az említett irányba. Mikey az autójának dőlve állt, s vigyorogva figyelte, ahogy hármasunk közeledik felé. amivel csak még jobban felhúzott.

– Meg ne szólalj! – mordultam rá, s amint bevágódtam az anyósülésre, vettem egy mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsek. Hallottam, ahogy a három srác nevetve üdvözli egymást, mire megforgattam a szemeimet. Kösz, Mikey. Igazán.

Miután végre ők is beszálltak a kocsiba, előhalásztam a telefont. Küldtem egy üzenetet Doriannek, majd pedig headsetemet bedugva a fülembe, elindítottam a kedvenc lejátszási listám.

Valójában az elmúlt időben már sikerült többnyire hozzászoknom a srácok hülye vicceihez és piszkálódásához. De szinte állandóan visszatérnek ehhez a helycserés dologhoz, és néha már igazán kihoznak ezzel a sodromból.

Abban a pillanatban ahogy megálltunk Mikeyék felhajtóján, kipattantam az autóból, s beviharzottam a házba.

– Szia, Karen. Hogy vagy ma? – mosolyogtam az éppen odaérkező nagynénémre.

– Ashy! – mosolygott vissza rám, de láttam rajta, hogy siet valahova, s fejben már valószínűleg nem teljesen itt jár. Ide-oda pillantgatott, és kapkodott. A táskáját kutatta, de biztos voltam benne, hogy nincs gond. Hiszen azt már akár akarattal, akár akarat nélkül, de tudtomra adta volna. – Egész jól, köszönöm – oldalra kapta a fejét, s felkapta a mellette levő komódról a kulcsait, majd újra rám nézett. – Ne haragudj. Majd máskor beszélgetünk, oké? Most nagyon sietek.

– Persze – mondtam. Gyorsan levettem a bakancsomat, és elálltam az útból. Ugyanekkor lépett be a lakásba a három srác.

– Szia, anya! – kiabált Mikey reflexből, s igazán meglepődött, amikor megpillantotta a készülődő Karent.

– Holnap reggel egész hétvégére elmegyünk apáddal. Ma még el kell intéznem egy-két dolgot. Pár ember átjöhet, de lehetőleg semmi házibuli!

– Úgy ismersz te engem? – vette elő unokatestvérem a lehető legártalmatlanabb mosolyát, Karen pedig sóhajtott.

– Apád késő este jön csak. Még holnap reggel átbeszéljük, mik hétvégére a szabályok. Sziasztok – hagyta rá végül, majd pedig elviharzott.

Luke vigyorogva dörzsölte össze kezeit, mire felvontam a szemöldököm.

– Eszedbe se jusson.

***

Mikey szobájában voltunk. Luke és Calum xboxoztak, én az ágyát vettem be, hogy kényelmesen tudjak olvasni, Mikey viszont fel-alá járkált a házban. Vagy éppen próbálta lefoglalni magát, vagy azon zsörtölődött, hogy vajon hol lehet ennyi ideig Ashton. Hiszen alig tíz perc múlva kezdődik a próba és egyrészt, még a próbaterembe is el kell menni, másrészt, szinte mindig vagy egy órával hamarabb itt van, ha másért nem, azért, hogy a próba kezdetéig kiakaszthassa Mikeyt valami hülyeséggel.
Hirtelen megcsörrent az íróasztalon levő telefonom, mire Mikey felém kapta a fejét, majd a telefonomra nézett. Egyszerre vetődtünk érte, de mivel ő közelebb volt hozzá, s nekem még fel is kellett kelnem az ágyról, ő vette el. Utánakaptam, de hátat fordított, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam tőle elvenni a telefont.

– Ugyan már! Komolyan azt hiszed, hogy Ashton írt? Pont nekem?

– Előfordulhat – nézett rám egy pillanatra, majd megpróbálta feloldani a képernyőzárat, ám a jelszó meggátolta ebben.

– És miért nekem írna amiatt, hogy miért késik a próbáról?

– Mert nagyon jóba vagytok. Vagy nem? – fordult végre felém.

– Ajjaj! Dorian tud erről? – hallottam mögülem Calum cukkolódását, de ráhagytam. Pontosan úgy, ahogy az utóbbi három hónapban is. Higgyen amit csak akar. Csak unokatestvéremre koncentráltam.

– Honnan veszed? Mármint oké, jóba vagyunk, hiszen sok idő töltök veletek, de nem értem a többit. És a vádló hangsúlyod sem...

– Szóval tagadod, hogy sms-eztek? – vonta fel szemöldökét. Egy pillanatra még a levegőm is benn ragadt. Honnan tudja?

Éreztem, ahogy egyre inkább zavarba ejt a kínos csend, ami ránk telepedett, így inkább erőt vettem magamon.

– Nem. Tényleg szoktunk – válaszoltam végül tettetett nyugalommal, és egy sóhaj után folytattam. – Mert barátok vagyunk, te nagyon okos! És most add ide a telefonomat! – nyújtottam felé a kezem, mire ő beleejtette azt.

Gyorsan feloldottam a zárat, majd megnyitottam az üzenetet, s miután elolvastam, Mikey arcába nyomtam a telefont.

– Ugye megmondtam? Csak Dorian írt. Érdeklődik, hogy miújság, és hogy hova jöjjön. – Tanácstalanul végignéztem a srácokon, de látván, hogy jelen pillanatban Luke-ot és Calum-ot jobban érdekli az xbox, Mikey pedig elkezdett körbe-körbe járkálni, megvontam vállam. – Jó. Akkor írok neki, hogy jöjjön ide. Michael Gordon Clifford! Te meg mi lenne ha abbahagynád a járkálást? Helyette inkább fogd magad, és hívd fel Ashtont! Már kezdek tőled elszédülni.

***

A próbaterem felé vezető úton írtam egy-két üzenetet Sandra-nak, de egyikre sem válaszolt. Gondoltam miután vége lett az utolsó órájának, és az öccséért is elment, még akadt valami dolga, esetleg a szüleivel. Ám amikor beléptünk a terembe, meglepetten konstatáltam, hogy ő már ott volt. Egy kellemetlen érzés kezdett el mardosni belülről, és a gondolatok is csak úgy cikáztak fejemben. De gyorsan ki is vertem őket onnan, mielőtt még mindenféle összeesküvés-elméletet raktam volna össze, és egy széles mosolyt erőltettem arcomra.
– Hát ti itt, így kettecskén? – vigyorgott rájuk Calum, mire megforgattam szemeimet. Hozta a szokásos formáját...
Ashton felnevetett, majd felkelt a dobok mögül, s gyors léptekkel elindult felénk. Barátnőm követte a példáját.
– Szia – ölelt meg mosolyogva mikor odaért hozzám, én pedig visszaöleltem.
– Ash, te csajozógép! Mondd csak, miket csináltatok, amíg mi ideértünk? – húzogatta szemöldökét Calum, ahogy Ash odaért, Luke pedig közelebb lépett hozzájuk.
– Szólhattál volna, hogy már itt vagy! Mikey össze-vissza járkált egész délután, és annyira idegesítő volt! Ha nem lett volna ott az xbox, tuti leütöm – mondta, mire az említett a hátára ugrott. Szerencsére Luke-ot nem érte felkészületlenül, és a reflexei is elég jók, így nem végezték arccal a földön.
– Tipikus – méltatlankodtam, majd inkább karon ragadtam Sandrat, és a szokásos helyünkhöz húztam. Odaérve lehuppantam a kanapéra. Erről a helyről tökéletesen láttuk a fiúkat is, de közben nem kellett ott ácsorognunk előttük, mint valami idióta - ugyanis a közvetlen közelükben semmi ülőalkalmatosság nem volt. Persze azokon kívül, amiket általában ők használtak.
– Ugye nem egy szokásos lányos csevegés lesz ez? Csak mert nincs kedvem most sem azt tettetni, hogy hívnak, sem a többiek felé állni, sem pedig elmenni. Ugye nem baj? – lépett hozzánk Dorian, én pedig megráztam a fejem. Erre ő lehuppant szorosan mellém, a még szabadon levő helyre és átkarolt. Később majd kikérdezem Sandrat.

A fiúk percekkel később már hozzá is kezdtek a próbához. Mosolyogva figyeltem, hogy milyen átéléssel csinálja mindenki azt, amit csinál. Ashton volt a legszembetűnőbb. Látszott rajta, hogy már nagyon régóta dobol, és imádja is.
Továbbvezettem tekintetemet, s amikor Luke-hoz értem, ijedtemben kicsit hátradőltem. Csak abban az egy dologban reménykedtem, hogy nem vágtam közben bugyuta fejet. Pontosan engem nézett, ami túlságosan is felkészületlenül ért. Talán az egyik dolog, ami a legjobban zavart, hogy már percek óta úgy bámultam őket, mint egy idióta. Reménykedtem, hogy nem vett észre belőle semmit.
– Te is látod? – súgta oda nekem Sandra, én pedig egy aprót bólintottam. – Végre. Ez már a második szám, ami alatt végig téged bámul...
– K-komolyan? – fordultam felé, ezzel megszakítva Luke-al a szemkontaktust. Hangom szokatlanul rekedtesen csengett.
– Igen – bólogatott barátnőm hevesen. – Várj. Te tényleg nem vetted észre? Hiszen egész végig le sem vetted róluk a szemed.
– Lehet, de annyira azért mégsem. Csak néztem, de nem láttam. Az előbb pont elbambultam, ezért amikor visszatértem a gondolataim közül, meglepett, hogy Luke engem néz.
Barátnőm hümmögött egy ideig, tekintetét oda-vissza járatta  köztünk, majd sóhajtott.
– Tetszel neki, ez már biztos – jelent meg egy hatalmas vigyor az arcán, majd elkomorodott. – De ha esetleg randira hívna... Vigyázz vele. Tudod milyen.
– Én nem tudom. Te tudod. Én csak azt tudom amit mondtál, de mivel te vagy a legjobb barátnőm, és tudom, hogy bízhatok az ítélő képességedben, megfogadom a tanácsod. De ha eddig nem tette meg, nem hinném, hogy pont most jutna eszébe, hogy randira hívjon.
– Nála sosem lehet tudni – vonta meg vállát, s úgy tűnt, hogy már lezártnak tarja a beszélgetést, amikor újra felém fordult. – De ha megbánt, kicsinálom – morogta, mire elvigyorodtam.

– Na, hogy tetszik? – ült le a kanapé mellett levő fotelbe Luke, én pedig őszintén meglepődtem, s kicsit zavarba is jöttem, hiszen azonnal eszembe jutott amit Sandra mondott.
– Mi?
– Az új szám – ráncolta szemöldökét. Próbáltam erőt venni magamon, hogy mindenképp rá koncentráljak, de ahogy a piercingje az alumínium dobozos kólának ütközött, azon kaptam magam, hogy az ajkát bámulom, és az alumíniumnak koccanó fém hangja visszhangzik a fejemben. És nekem ez az egész csak két-három perc feszült csend után tűnt fel. A francba.
– Jaj, bocsi... Szóval, ja. Igen.. Az új szám... – megköszörültem a torkom, a mai napon már kitudja hanyadjára - Nagyon jó. Tetszik.
– Ennek örülök – mosolyodott el újból, mire elszakítottam róla tekintetem, s az éppen közeledő Dorian-Sandra párosra szegeztem azt. Minél közelebb értek, annál inkább látszott, hogy valami nincs rendben.
– Meddig próbáltok még? – fordult Dorian Luke felé, amint ideértek.
– Körülbelül három szám van még hátra – mondta, Dorian pedig - valószínűleg - egy kis fejben számolás után hozzám fordult.
– Hazaviszem Sandrat. Aztán visszajövök érted, oké?

– Nem kell. Majd hazasétálok.

– Biztos? – kérdezte, én pedig bólintottam. Zavartan dörzsölte a tarkóját, Sandra-ra nézett, aki éppen Ashton-nel beszélgetett, majd újra rám. – Később még átmegyek, vagy valami...

– Oké – mosolyogtam rá, s mikor végre megnyugodott, odament Sandra-hoz, aztán pedig már ott sem voltak. Újra Luke-ra néztem, aki haragosan nézett utánuk.

Erős késztetést éreztem aziránt, hogy rákérdezzek, miért van ez, de ő gyorsan megitta a maradék üdítőjét, s már vissza is ment a srácokhoz. Én pedig ott maradtam, egyedül, a gondolataimmal.

***

A próba végeztével gyorsan elköszöntem a fiúktól. Kilépve az utcára végigfutott rajtam a hideg. Ösztönösön összefontam magam előtt a karomat, hogy védjem magam a hideg elől. Lehet, hogy nem repkednek felénk a mínuszok, de most estére egy kicsit azért leesett a hőmérséklet, és egy szál pólóban nem volt túl kellemes.

Szétnéztem a parkolóban, hogy megbizonyosodjak róla, Dorian nem jött vissza mégis értem, majd mikor már biztos lehettem benne, hogy nincs itt, elindultam hazafelé. A sarkon befordulva hallottam, hogy fut utánam valaki, és amikor hátranéztem Luke-ot pillantottam meg.

Mikor odaért hozzám, kérdőn néztem rá, ő pedig elnevette magát.

– Elkísérlek. Úgyis csak egy pár utcányira lakunk egymástól - magyarázta, én pedig zavartan elmosolyodtam.

– Oké – pusmogtam. Visszafordultam a megfelelő irányba, majd elindultam. 

Egy idő után kezdtem kételkedni abban, hogy biztosan szívesen hazakísér, vagy egyáltalán ténylegesen velem van, és nem csak én képzelem oda. Elvégre Luke-ról van szó, és igazán... nem ő lenne, ha csak csendben sétálna mellettem ahelyett, hogy, mint általában, be nem állna a szája. Ám elszóltam magam.

– Történt ma valami? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. Nem tudtam mire gondolhat, s ezt valószínűleg ő le is olvasta az arcomról. – Olyan... fura voltál. Vagy idegeskedtél, vagy éppen csendben üldögéltél, és úgy tűnt, nagyon álmodozol valamiről.

Hirtelen minden levegő kipréselődött belőlem, és csak lestem magam elé, de próbáltam gyorsan keresni magamnak valami kapaszkodót.

– Még jó, hogy idegeskedtem! Egész nap csesztettetek! – mordultam rá.

– Jó, ez igaz – sóhajtott. – De akkor is.

– Nem tudom... azaz nem. Nem történt ma semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok – megvontam a vállam, s újra ránéztem. – De miért is érdekel, hogy mi van velem?

– Ash, Mikey unokatesója vagy és kedvellek. Ez nem elég? – értetlenkedett. Szemei elkerekedtek , amikor felfogta mit mondott. – Mármint, nem úgy értem... Csak... áá, miért baj az, ha érdeklődök?

– Mert nem szoktál.

– Ez nem igaz – vágta rá rögtön, én pedig kérdőn néztem rá. – Oké. Tudom, hogy az utóbbi időben nem valami sokat beszéltünk, de attól még ugyanúgy barátomnak tekintelek, mint nyáron. Most egyszerűen csak... évkezdés van. Ilyenkor mindig összekutyulódnak a dolgok. 

Bólintottam. 

– Akkor is fura vagy – motyogtam magamnak. Mikor észbe kaptam, hogy ezt nem csak fejben mondtam, szemem sarkából Luke-ot figyeltem, hogy reagál-e valamit. De csak csendben sétált, tekintetét pedig kitartóan a járdára szegezte.

– Ash... – szólalt meg meglepően halkan a mellettem álló srác, miközben befordultunk a házunkhoz. Ott megláttam a veranda lépcsőjén ülő Doriant, ami szokatlan volt, így Luke-ot figyelmen kívül hagyva, elindultam hozzá. Luke azonban elkapta karomat, s maga felé fordított. Arca csalódottságot tükrözött. – Ezentúl többet beszélgetünk, oké?

– Oké – súgtam magam elé, ő pedig megölelt. A meglepettségtől nem tudtam hirtelen mit csináljak. Esetlenül visszaöleltem.

– Jó éjt – mosolygott rám mikor elengedett, majd hátat fordított nekem s tovább is ment. Egy percig értetlenül bámultam utána, de aztán eszembe jutott a veranda lépcsőjén üldögélő barátom, így odasiettem hozzá.

– Dorian! Történt valami? – percekig vártam, de semmi válasz. – Dorian! – szóltam rá újból, ám továbbra sem tűnt úgy, hogy válaszolni akarna. Sóhajtottam, és leültem mellé a lépcsőre.

Legalább fél órája ültünk már ott. A létező összes látható csillagot megszámoltam már az égen. A kocsikat, és a már kialudt lámpákat az utcában. Csodálkoztam, hogy anyáék még nem jöttek ki az állandóan világító lámpára, de gondoltam, hogy ha bármelyikük is ébren volt még vagy felébredt, sejtette, hogy én vagyok az. 

Ellenben számíthattam rá, hogy másnap meg fognak szidni, és talán még büntetést is kapok, hiszen nem rám vall, hogy ilyen sokáig kimaradok iskolaidőben.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy még ma este ágyba kerülök, és éppen elnyomtam egy újabb ásítást, mikor Dorian végre felém fordult. 

Szemei könnyesek voltak.

– Anyának balesete volt...