Aaron

Sziasztok!

Ez a rész kicsit rövidebb, mint a többi, de őszintén szólva a flashback-eket nem is igazán terveztem hosszabbra. :) 

Köszönöm a cseréket, az újabb feliratkozásokat és Raven-nek, hogy kommentelt!

Jó olvasást!

FLASHBACK

2014. május eleje

         Az iskolaépületét sietősen elhagyva, a lehető legnagyobb csendben sétáltam át az udvaron. Közben ide-oda pillantgattam, s reméltem, hogy senki sem vesz észre. Tekintve, hogy hajnal volt, még nem jött föl a nap, és sötétben nehezebb kiszúrni, de mégis féltem. Amint kiléptem a kapun, igyekeztem a lehető legtávolabb keresni egy helyet, ahol jól el tudtam bújni, és ahonnan meg tudtam figyelni az épület bejáratát. Csak a sövényt találtam megfelelőnek erre, így leguggoltam mögé, s vártam. Csak vártam, vártam és vártam, de sehol senki. 

Már éppen úgy döntöttem, hogy megszegem amit megbeszéltünk, és felhívom őt, amikor valaki megkocogtatta a vállam. A hirtelen fordulatnak köszönhetően pedig - amit ijedtemben tettem -, a földre ültem. Aaron nevetve fölém hajolt.

– Kényelmes?

– Nagyon. Te is kipróbálhatnád – gúnyolódtam, s kezeimet nyújtottam felé jelezvén, hogy ahelyett, hogy kinevet, inkább húzzon fel. 

– Nem dőlök be ennek – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet.

– Ja. Tényleg úgy nézek ki, mint aki le tud rántani a földre – dohogtam, ő meg sóhajtott, majd végre megfogta kezeimet, én pedig lerántottam. – Bocsi. – Erre már ő forgatta szemeit. Morogva felállt, leporolta magát, s hátrébb lépett egyet. Gyorsan én is felálltam, s rögtön az iskola felé fordultam.

– Ugyan, ne parázz már. Csak a gondnok van itt, bár tudnám mi a francnak. De ha eddig nem buktunk le, akkor ezután sem fogunk – vigyorgott magabiztosan.

– Legyen úgy – bólintottam, miközben előhalásztam a telefonom. – Jézusom! Ezek sosem alszanak? – szólaltam meg kicsit hangosabban, mint akartam, mire Aaron a számra tapasztotta a tenyerét.

Pillanatokkal később el is vette onnan, majd kivette a kezemből a telefonomat. – Hé!

– Inkább gyere ide – húzott közelebb magához, s miközben farzsebembe csúsztatta jogos tulajdonomat, megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, automatikusan a hajába túrtam, ő pedig elvigyorodott. – Kis telhetetlen... – szakította meg a csókot, én pedig egyik kezemmel mellkasára csaptam.

– Pofa be! – szóltam rá, de közben én is csak vigyorogni tudtam. Nem szólt semmit, csak újra megcsókolt.

***

         Az egész délelőttöt Aaron-nel töltöttem. Gondtalan voltam, és nem paráztam azon, hogy mi lesz, mégis, mikor elindultam hazafelé, görcsbe rándult a gyomrom. Egész úton nyugtatgattam magam, és valamennyire sikerült is javítanom a helyzeten.
Amikor odaértem, meglepetten láttam, hogy nem áll a felhajtón apa autója, de örömmel fogadtam, hiszen ez azt jelentette, hogy elmentek otthonról. Legalább még egy ideig nem futok velük össze, és nem kell magyarázkodnom.
Amint beléptem a házba, a szobámba siettem. Ott ledobáltam a cuccaimat, s gyorsan előkerestem magamnak pár új ruhát. Miután lefürödtem és felöltöztem, megállapítottam, hogy egész tűrhetően festek a tegnap esti Aaron-nel tartott kis kétszemélyes bulinkhoz képest, így teljes nyugalommal letelepedtem a laptopom elé.
Azt hittem, hogy lesz pár órám, mielőtt még hallgatnom kellene a szüleim újabb dorgálását, ám tévedtem. Meglehetősen hamar hazaértek, s azonnal fel is jöttek hozzám.
– Ahston Sofia Knight! Mégis mit képzelsz magadról?! – kezdett el kiabálni apa, én pedig szép lassan feléjük fordultam.
– Nem csináltam semmit – mondtam a lehető legnyugodtabban.
– Hol voltál? Miért nem jöttél haza tegnap este? Legalább felhívhattál volna minket! Tudod, mennyire aggódtunk érted? Szegény édesanyád egész este le se tudta hunyni a szemét! Azt hittük, hogy valami bajod esett! – fortyogott a dühtől, én pedig kezdtem kicsit megijedni. Még soha nem akadtak ki ennyire. Azt hittem, hogy már hozzászoktak, hiszen pár hónapja már ez ment.
Anyára néztem, aki apa mögött állt és csak sírt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert csalódást okoztam, vagy azért, mert megkönnyebbült, hogy otthon vagyok, de jelen pillanatban ez úgyse segített rajtam. Rosszul éreztem magam. Mindig is utáltam, ha anyát sírni láttam.
– Sajnálom... – motyogtam, mire apa arcán egy pillanatra megjelent a meglepettség, de gyorsan rendezte is arcvonásait.
– Sajnálhatod is! Mostantól nem mész sehova, amíg meg nem tanulsz viselkedni! – szinte szó szerint leesett az állam. Megszeppenve húztam össze magam, mikor mellém lépett. Még sosem ütött meg, de féltem, hogy ezúttal megteszi. Ám ahelyett, hogy ez történt volna, csak kihúzott a laptopomból mindent, lecsapta a tetejét, majd elvette az asztalról. Ezután körbenézett a szobában, s amint megállapodott a tekintete a komódomon, tudtam, hogy a telefonomtól is búcsút vehetek. Tehetetlenül figyeltem, ahogyan apa azt is magához veszi, majd kicsörtet a szobából.
Ekkor anya az ágyamhoz ment, s leült.
– Mi történt veled, Ashton? Ki van ilyen hatással rád? – nézett rám, miután megtörölte szemeit, majd keserédesen elmosolyodott. – Az a fiú az, ugye, Ashton? Nem jó, ha valaki miatt ennyire megváltozik az ember... vagy ennyire meg kell változnia.
– Senki sem kényszerített – keltem magam, vagy leginkább Aaron védelmére, mire anya megrázta a fejét.
– Nem is így értettem. Tudom, hogy nem kényszerítenek, egyszerűen csak ennyire szeretnél a kedvére tenni. – Ebben pedig félig-meddig igaza volt. De nem csak a kedvére akartam tenni. Én élveztem ezt az életet. Élveztem, hogy szinte bármit megtehettünk, mert nem kaptak el minket, és ha mégis, akkor nem volt túl nagy következménye. Eddig. Egy részem félt attól, mi lesz, hogyha akár a tegnapival vagy akármikor máskor lebukunk. Már nem csak egyszerű kihágásokról volt szó. – Apád és én is szeretnénk, ha végre abbahagynád ezt, és a jövődre koncentrálnál, mert ennek így nem lesz jó vége. - Felvont szemöldökkel néztem rá. Hirtelen nagyon megváltozott a hozzáállása, és ez a testbeszédén is meglátszott.
– Anya, kérlek, menj ki a szobámból – jelentettem ki, mire felállt, s egy lépést tett felém.
– Mit képzelsz magadról, hogy ezek után így beszélsz velem?! – hangja remegett. Ajkaimat összeszorítottam. Nem válaszoltam. Mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, és az ajtóhoz sétált. – Ugye nem adtad magad neki? Nem szeretném, ha kihasználna.
– Anya! – Teljesen meglepett ezzel. Egyáltalán nem készültem fel rá, hogy még a közeljövőben válaszolnom kelljen egy ilyen kérdésre bármelyik szülőmnek is. Csak csendben ácsorgott, és engem fürkészett. Egy-két perc elég is volt. Felpattantam a székből, s elindultam felé. – Anya. Menj ki a szobámból! – morogtam, s mikorra odaértem, már el is indult, én pedig becsaptam mögötte az ajtót.
Vártam, vártam, és vártam. Csak akkor sétáltam a szekrényemhez, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem fognak benyitni hozzám. Előkotortam a legalsó polcomról, a ruhák alól a pót telefonomat, s gyorsan írtam is egy sms-t a barátomnak, hogy ne keressen a másikon, mert elvették.

De ugye előtte leszedted a tegnap esti képeket róla?

Érkezett a kérdés, én pedig egy pillanatra pánikba estem, de aztán eszembe jutott, hogy még azelőtt lementettem a képeket a laptopomra, hogy elmentem volna fürdeni. Gyorsan bepötyögtem a választ, s közben leültem a sarokban levő

babzsákfotelemre - melyet valamennyire takartak a szekrények. Pár hónapja, mikor átrendeztük a szobám, szándékosan így helyeztem el, hogy legyen hova elbújnom.

Persze. De egyébként is. Jelszó van a telefonomon, és azon belül is az összes mappán és alkalmazáson. Vagy annyira amatőrnek nézel...?

Hiába, hogy csak fél éve vagyok vele, már elég gyakorlottnak éreztem magam. Abszurdnak tartottam, hogy esetleg ő nem így látja. Nem csak a telefonomban védtem mindent jelszóval, hanem a laptopomon is.

Dehogy, cica. Te minden vagy, csak amatőr nem. Ha érted..

Ahogy elolvastam az üzenetét, elpirultam. Rögtön beugrott lelki szemeim előtt pár emlékkép, de megráztam fejemet, mintha ezzel elűzhettem volna őket. Persze, hogy értettem. Hogy a fenébe ne értettem volna?

Gondolkoztam, vajon mit válaszolhatnék, amikor érkezett is a következő üzenet.

Na mi van, csak nem zavarba jöttél? Az az Ash, akit én ismerek, nem jön ennyitől zavarba.

Hirtelen egy puffanás hallatszott a folyosó felől, s azonnal leraktam magam mellé a telefont, nehogy esetleg ha bejönne valaki észrevegye, és elvegye tőlem. Pár percig vártam, de semmi, így újra kezembe vettem a telefont.

Ugyan, kérlek.

Nem tudtam, mit írhatnék még. Az anyával való beszélgetés után kicsit elgondolkodtam. Jelenleg csak két dolog érdekelt igazán, és az egyikről nagyon nem akartam beszélgetni. Lehetetlennek tartottam, hogy csak kihasználjon. Annyira nem vagyok naiv. 

Végül csak rákérdeztem az egyikre.

Aaron, mi lesz, ha lebukunk?

Ám hiába vártam, erre választ már nem kaptam.

*Másnap*

         Reggel egy kis izgalommal érkeztem az iskolába. Kíváncsi voltam, hogy mit fognak szólni a haverok - akik sejtik, és a többi diák ahhoz, amit tettünk. Próbáltam elfojtani vigyoromat, ahogy a reakciókat figyeltem, de meglehetősen nehéz volt, tekintve, hogy majdnem minden második ember ki volt akadva. 

Oda-vissza sétáltam az iskolában, Aaron-t keresve, ám sehol sem találtam. Otthon maradt volna?

Amikor meghallottam a csengőt, gyorsan a saját osztályom terme felé vettem az irányt, azonban sikeresen belefutottam az igazgatóba.

– Á, Miss Knight! Pont önt kerestem – mosolygott rám, én pedig nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. – Kérem, jöjjön velem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s az igazgatói felé vette az irányt. Csendben követtem őt, és közben azon gondolkodtam, hogy mit fognak szólni anyáék. Mert most tuti, hogy lebuktunk.
Amint odaértünk, leültetett az egyik íróasztala előtti fotelbe, majd valamit pötyögött a gépén - gondolom anyáék számát kereste - s végül telefonált.
Egy órába telt ugyan, hiszen munkából kellett eljönniük, de megérkeztek. Apa - ha lehet - még dühösebbnek tűnt, mint tegnap, anya viszont meglepően nyugodt volt. Miután üdvözölték egymást az igazgatóval, a mellettem levő két fotelben foglaltak helyet.
– Azért hívtam ide önöket, mert meg kellene beszélnünk a lányuk viselkedésével kapcsolatos problémákat, melyek mára már tarthatatlanok. Az elmúlt fél évben csaknem nyolcszor súlyosan megsértette a szabályzatot, ám ezek mellett még több, kisebb szabály áthágása is a számlájára írható.
– Elnézést, igazgató úr, de tudtommal ezek a szabálysértések nem csak és kizárólag a lányomat érintik – szólalt meg apa, majd miután megköszörülte a torkát, folytatta. – Ők, illetve a szüleik, miért nincsenek jelen?

– Teljesen tisztában vagyok ezzel, Mr.Knight, de velük később szeretnék foglalkozni. Miss Knight-tal tavaly ilyenkor még abszolút semmi gondunk sem volt, és a tanulmányi eredményei is kifogástalanok voltak. Ám, mióta egy társaságba került Mr.Savery-vel, mindez egyre rosszabb lesz.

– Értem. És mit tanácsolna az elkövetkezendő egy hónapra? – Az igazgató szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt, úgy felvonta meglepettségében. Ezt a kérdést én sem értettem.

– Az elkövetkezendő egy hónapra? 

– Igen, Mr.Paterson. Utána Ashton-t átíratjuk egy másik iskolába. – Az igazgató győzedelmesen elmosolyodott, de gyorsan le is törölte az arcáról azt a mosolyt. 

– Rendben. Akkor ezt még meg kell beszélnünk. Ki kell tölteni a papírokat, és még nekünk is át kell majd küldeni a következő iskolájának a dokumentumokat. Melyik iskolát választották? A Fort Street Gimnáziumot, vagy esetleg mást?

– A Norwest Katolikus Gimnáziumot – mosolyodott el ezúttal apa, én pedig lesokkolódtam. 

– De hát az Richmond-ban van! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de amint a három felnőtt egyszerre rám nézett, elhallgattam. 

Nekem végem.