Park

Köszönöm a feliratkozást! 
Kicsit későn, de itt az új rész.

Véleményeiteket, előszeretettel várom, szóval ha van kedvetek, vagy valami észrevételetek, írjatok csak!:)
Jó olvasást!

         Egész álló nap a Dorian-nel való közös óráimat vártam. Tudni akartam, hogy van Maya, és azt is, hogy ő maga hogyan viseli ezt az egészet. 

Amint kicsengettek a negyedik órámról, a szekrényemhez siettem. Bedobáltam minden felesleges cuccot, és már szedtem elő a megfelelő könyveimet, amikor Hailey-t vettem észre, amint felém közeledett.
Mély levegőt vettem, hogy felkészüljek, mire odaér hozzám. 

– Ashton! Nem tudod hol lehet Dorian? – vinnyogó hangja szinte már kisebb fül-, és fejfájást okozott. Sosem tudott, semmi figyelemre méltó dologról beszélni, de ezúttal megragadta figyelmemet. Dorian nem jött iskolába? Ennyire rossz lenne a helyzet? – Ashton! 

– Bocs. Mennem kell – mondtam. Visszadobtam mindent, ami a kezemben volt, becsaptam a szekrényem ajtaját, s már ott sem voltam.

         Úton Dorian-ék háza felé, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, miért jelez állandóan valami. Vagy hívtak, vagy üzenetem jött. Mikor megláttam pontosan mennyi is, majd' eltátottam a számat. Nem számítottam erre, bár a többiek sem arra, hogy lelépek az iskolából. Sosem csináltam még ilyet, valószínűleg pont azért ijesztettem meg őket ezzel. Többé-kevésbé osztálytársaim, Sandra, Mikey és Luke keresett, de ők nagyon sokszor. Már előre tudtam mekkora fejmosást fogok ezért kapni. Bár tudtam, hogy ha Sandra és Mikey megtudják miért, teljesen megfogják érteni, mégis kicsit ideges voltam.
Befordulva a házhoz, még mindig kezemben tartottam telefonomat, s mérlegeltem. Végül küldtem egy üzenetet unokatestvéremnek és barátnőmnek arról, hogy mi történt, és ne aggódjanak - legalábbis ne miattam - majd mikor az ajtóhoz értem, zsebre vágtam a telefont, s csöngettem.
Mintha csak az ajtóban várta volna, hogy valaki be akarjon jönni, olyan szokatlanul gyorsan nyitotta ki nekem az ajtót.
– Szia – mosolygott rám halványan, miközben beengedett a házba. Míg én a folyosón gyorsan levettem a cipőmet, s pulóveremet felakasztottam a fogasra, Dorian a konyhába ment. Mikor odaértem, éppen a konyhapultnak támaszkodott. Egyik kezében egy pohár víz, míg a másikban valami gyógyszer volt.
– Az meg mi?
– Nyugtató.
– Ugye tudod, hogy ezzel csak ártasz? Nagyon könnyű rászokni – mérgelődtem, mire ismételten egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Bólintott, majd kidobta a kezében levő apró kis pirulát a kukába.
– Nem voltál suliba – léptem közelebb hozzá, ő pedig hátat fordítva nekem, a csaphoz fordult.
– Te meg ellógtál – morogta, miközben kiöntötte a maradék vizet, majd elmosta poharát, és felém fordult. – Miért?
– Mert aggódtam érted, te bolond – sóhajtottam, s mikor újra felém fordult, azonnal megöleltem.
Szinte azonnal visszaölelt, fejét vállamra hajtotta, karjait pedig szorosan körém fonta. Mély, szaggatott levegőt vett, de éreztem, hogy közben megnyugszik egy kicsit.
– Hogy van Maya? – kérdeztem, amint elengedett.
– Már túl az életveszélyes állapoton, de még így is nagyon aggódnak érte az orvosok. Nem tudni, meddig tartják bent. – Hirtelen megszólalt a telefonom, én pedig ingerülten szedtem elő a zsebemből, s kinyomtam.
– Bocsánat. A többiek kicsit...
– Aggódnak, mert leléptél? – fejezte be helyettem a mondatot, én pedig bólintottam. – Addig jó, míg van, aki aggódjon érted. – teljes csend telepedett a helységre, én pedig az idő elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy ilyen negatív legyen. Egyszer csak felém nyújtotta kezét. – Menjünk be a nappaliba.
– Rendben. De előtte... – A folyosóra húztam, de pont ekkor kinyílt a bejárati ajtó, én pedig ijedtemben úgy, ahogy voltam, lefagytam.
– Hé! Minden oké? – lépett be végül barátnőm a lakásba, én pedig eleresztve Dorian kezét, Sandra-hoz léptem. – Amint megkaptam az üzeneted, el akartam jönni a suliból, de az irodalom tanár elkapott, úgyhogy csak az utolsó óráról tudtam lelépni. Dorian! Hogy vagy? Basszus, milyen idióta vagyok.. – kapott a fejéhez. –  Amúgy, miért vágtok ilyen fejet?
– Milyet? – vontam össze szemöldököm, ő pedig felváltva mutatott rám, majd a mögöttem álló fiúra.
–  Rémült. Mintha lebuktatok volna, vagy valaki másra számítottatok volna... vagy mindkettő. Főleg  Dorian. – Az említettre néztem, s tekintetéből véve, pontosan ugyanarra gondoltunk.

***

         Amint Sandra-val meggyőztük Dorian-t, hogy maradjon otthon, mi pedig tényleg szívesen elmegyünk Audrina-ért, és nem lesz semmi baj, vigyázunk rá, sietősen elindultunk. Sandra fura volt, de amikor észrevette, hogy figyelem, elkezdett kérdezősködni. Ezzel pedig elvonta a figyelmemet.
– Miújság Luke-kal?
– Öhm... semmi. De jó is, hogy szóba hoztad – mondtam, majd elővéve telefonomat, gyorsan írtam az említettnek egy üzenetet. – Ő is keresett ma egy párszor, de neki még nem írtam.
– SMS? Ugyan mióta szoktatok ti sms-ezni? – vonta fel szemöldökét, mire megforgattam szemeimet.
– Nyáron is sms-eztünk. Csak nem voltunk együtt állandóan, hogy lásd is. Az meg nem igazán szokott téma lenni, hogy kikkel beszélgetek, mert egyáltalán nem érdekes. Egyébként, tegnap este óta.
– És mi történt tegnap? Jaj már, Ash! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!
– Az égvilágon semmi. Miután ti elmentetek, én még kivártam a próba végét, aztán elindultam. Luke utánam jött, hazakísért, és közben beszélgettünk.
– És..?
– És megbeszéltük, hogy mostantól többet fogunk beszélgetni – mondtam, Sandra pedig elvigyorodott. – Mi az?
– Istenem, hogy az a srác nem bír magával – morogta, de az előbbi vigyora pillanatokon belül eltűnt az arcáról, én pedig nem tudtam szó nélkül hagyni.
– Baj van?
– Mi? Nem, dehogy. Miért kérded? – Hanglejtése sem volt a szokásos, szóval most már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs jól. Vagy esetleg titkol valamit, ami meglepő lett volna.
– Most komolyan. Sandra... ugye tudod, hogy barátok vagyunk, szóval bármit elmondhatsz nekem?
– Persze – motyogott, én pedig kitartóan bámultam őt. Tudtam, hogy érzi, és tudtam, hogy zavarja. Sóhajtott. – Rendben, de ígérd meg, hogy nem buksz ki.
– Ígérem.
– Olyan egyedül érzem magam néha. Persze itt vagytok nekem ti, nem is így értem. Egyszerűen csak... szükségem lenne valakire. Vagyis... nem is csak valakire. – Nem csak remegő hangjából, a gesztusaiból is látszott, hogy mennyire zavarban van. Egyfolytában a földet bámulta, és a haját igazgatta. – Igazából van valaki, aki nagyon tetszik... – motyogta, mire elmosolyodtam. Kérdőn nézett rám.
– Ashton az, ugye?
– Mi? Nem! – megállt, s felém fordult. – Miből gondolod?
– A tegnapi nem az első eset volt, ugye? Mármint, hogy kettesben voltatok.
– Nem, de csak azért, mert dobolni tanít.
– Ó, bocsánat. El is felejtettem, hogy dobolni szeretnél. Ne haragudj. Olyan régen beszéltünk már róla – mondtam.
– Nem baj – mosolygott rám. Közben pedig folytattuk utunkat. – Én nem említettem, hogy Ashton felajánlotta, hogy megtanít. – Elgondolkodtam. Ha nem Ash, akkor ki? – Dorian az.
– Komolyan? – akaratlanul is jóval hangosabban szólaltam meg, ami miatt barátnőm kicsit elbizonytalanodott. – Mármint... komolyan? Mi a fene... Nem is gondoltam volna. Egyáltalán nem adtad jelét... ha jobban bele gondolok, a mai napig.
– Igen. Nos, már belefáradtam, hogy minden egyes szavamra, vagy tettemre sokkal inkább odafigyeljek, ha róla van szó. Meg hát... már-már én is kezdtem azt hinni, hogy van, vagy legalábbis alakul köztetek valami.
– Dehogyis – tiltakoztam egyből, de Sandra leintett.
– Már biztos vagyok benne, hogy nem.
– Akkor jó – mosolyogtam rá.

         Miután lezártuk a témát, csendben sétáltunk tovább Audrina keresztszüleinek háza felé. Amikor odaértünk, a bejárati ajtóban álltak. Amint Audrina meglátott minket, elmosolyodott.
– Ne haragudj. Nagyon megvárattunk? – kérdeztem, ő pedig megrázta fejét, majd megölelt minket. – Bocsánat, hogy ennyit késtünk.
– Semmi gond – legyintett Lisa, Drin keresztanyja. – William még úgysem ért haza. Nélküle pedig nem indulhatok el – mosolygott ránk kedvesen, majd leguggolt a közöttünk álló Audrinához. – Légy jó, és ne aggódj – nyomott egy-egy puszit arca két oldalára, Audrina pedig ezután hozzánk lépett, s megragadta mindkettőnk kezét.
– További szép estét, és jó utat! – köszönt el mindannyiunk helyett is Sandra, majd elindultunk. Már vagy két utcával errébb voltunk, mikor Drin megtorpant.
– Miért nem Dorian jött ma értem? – kérdezte hirtelen, én pedig elmosolyodtam.
– Nem volt jó kedve, ezért megbeszéltük vele, hogy most mi jövünk. Baj?
– Nem – nézett rám mosolyogva, s újra elindult. – Csak őt vártam.
– Na és... milyen volt Lisa-éknál? Csináltatok valami érdekeset? – vágott közbe Sandra, mire Audrina felé kapta a fejét.
– Nagyon jó volt. Sokat olvastak nekem, és sokat rajzolhattam. Szeretek náluk lenni, csak már hiányoznak anyáék – szontyolodott el egy pillanat alatt. Sajnáltam őt. Együtt éreztem vele, de örültem, hogy tegnap este nem volt otthon.
– És hogyhogy itt voltál? – kérdezte Sandra, ám ezúttal én válaszoltam.
– Olyankor, amikor Maya-nak pár napra el kell mennie munkaügyben, idehozza Drin-t. – Őszintén szólva meglepett, hogy Sandra erről nem tud, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
Már több, mint az út felénél jártunk, és meglepően nagy volt a csend. Hiába. Sejtettem, hogy mielőtt még hazaérnénk vele, mondani, vagy kérdezni fog valamit. Ismertem már, és szokatlan volt, hogy ilyen csendben van. Pláne, hogy óvodáskorú. Lehetek én a rossz, de véleményem szerint, egy bizonyos korig a gyerekek be nem tudják fogni a szájukat.
Ám, igazam lett. Mikor a házukhoz értünk, megállított minket, elengedte a kezünket és elénk állt. Szomorú pillantást vetett ránk. Aggódtam érte, nem akartam, hogy túlságosan is rosszul viselje, ami Maya-val történt.
– Haza fog jönni?
– Persze, hogy hazajön! Sosem hagyna itt titeket – mosolyogtam rá bátorítóan, de semmit sem használt. Szemei megteltek könnyekkel. – Audrina...
– Nem akarom, hogy elmenjen. – Amint a mondatot befejezte, elsírta magát, én pedig nem tudtam mást tenni. Egyszerűen csak odaléptem hozzá, leguggoltam, s megöleltem őt.
– Nem lesz semmi gond – suttogtam.
Pár percig úgy voltunk, míg végül sikerült kicsit jobb kedvre derítenünk Audrina-t, de sikerült, és ez volt a legfontosabb. Amint elléptem tőle, megtörölgette szemeit, majd elindult, be a házba.
Utána kiáltottam volna, ám a telefonom, mely már órák óta nem szólalt meg egyszer sem, váratlanul megcsörrent, így elterelve róla a figyelmemet.
– Nem nézed meg?
– De – mondtam, miután megköszörültem torkom. Előhúztam zsebemből a telefont, és amikor megnyitottam az üzenetet, azonnal elmosolyodtam. Gyorsan válaszoltam, majd vissza is csúsztattam a helyére a kis készüléket. Sandra kérdőn nézett rám. – Mennem kell. Holnap találkozunk, oké? Addig legyél velük – intettem fejemmel Dorian-ék  háza felé, s válaszra nem várva, el is indultam a házunktól nem messze levő parkba.

***

         A parkba érve, egyből a szokásos helyünk felé vettem az irányt. Odaérve a hintában pillantottam meg Ashton-t, aki az érkezésemre kiugrott onnan, és elindult felém. 

– Szia – mosolygott rám, amint odaért hozzám.

– Szia – mosolyogtam vissza automatikusan. Szétnéztem, majd a hozzánk legközelebbi padon állapodott meg a tekintetem. Ashton vette a célzást. Elvigyorodott, miközben a padhoz sétáltunk. – Mi az?

– Semmi – mondta, miközben leült mellém. – Hogy vagy?

– Egész jól. Főleg, hogy úgy tűnik, nem akarsz kinyírni. Egyébként, hogyhogy itt? – kérdeztem. Szétnéztem a parkban, ahol a nyáron annyi időt töltöttem a srácokkal és Sandra-val. Még csak egy hónap telt el azóta, és mégis sokkal, de sokkal több időnek tűnik.

– Már rég lenyugodott mindenki, de a délutáni Nagy Szökés után gondoltam, a szokásos takarodó után egy órával, egy ilyen üzenettel könnyebben idecsalhatom a kis szabályszegőt. A próba pedig elmaradt, miután Mikey szanaszét aggódta magát, amíg vetted a fáradtságot, hogy írj neki. Így volt egy kis időm. Gondoltam eljövök ide, aztán pedig, hogy találkozhatnánk. – Bosszúsan néztem rá, mondandója első része miatt, ő pedig elnevette magát, s lábával meglökte az enyémet. – Ugyan már. Csak viccelek. Jó, Mikey-val nem. Tényleg aggódott... de azt még mindig nem tudom elhinni, hogy ellógtál. Te. A mindig pontos, a jó, a tökéletes Ashton Knight.

– Ha tudnád mennyi mindennel lephetlek még meg – vigyorogtam rá.
– Ugyan, mivel? – vigyorgott vissza, mire meglöktem vállammal.
– Majd egyszer megmutatom. Nem vagyok én ám olyan jól nevelt, mint ahogy azt ti gondoljátok.
– Hiszem, ha látom – lökött vissza ő is. – Szóval kíváncsian várom. Mikor is akarod megmutatni? Megpróbálok nem beszervezni semmilyen programot sem akkorra. Tiéd lesz az egész napom, hogy bebizonyítsd – piszkált tovább, én pedig zavaromban inkább témát váltottam.
– Hogyhogy elmaradt a próba? – arcát fürkésztem, várva a választ, de csak sóhajtott. – Mi az?

– Semmi.
– Na. Ne legyél már hirtelen nő – nevettem kényszeredetten.
– Délután volt egy kis összezörrenés Luke és Mikey között, de semmi komoly. 

– Az unokatesóm nem örül, hogy egy barátját esetlegesen érdekelhetem? – vontam fel szemöldökömet, Ash viszont szabályosan kinevetett.

– Esetlegesen? Komolyan ennyire nem veszed észre? – értetlenkedett, majd megrázta fejét. – Á, mindegy.

– Ash!

– Luke-ot nem csak esetlegesen érdekelheted. Őt tényleg érdekled. Ezért is akadt ki Mikey. Mikor megtudta, hogy ideköltöztök, az volt az első dolga, hogy figyelmeztessen minket, nehogy megpróbáljon bármelyikünk is kikezdeni veled.

– Komolyan? - Lehet erre gondolt pár órával ezelőtt Sandra is.
– Igen, de mindegy, mert úgy látszik, hasztalan volt – nézett rám furán, s ezután csend telepedett ránk. Egyáltalán nem volt kínos, valamiért mégis úgy éreztem, hogy meg kell szakítanom valamivel.
– Inkább foglalkozzon azzal, hogy végre találjon magának valakit. Esküszöm, sokszor csak nincs kivel levezetnie a frusztrációját, ezért csesztet minket – morogtam, Ashton pedig megvonta vállát. Telefonja csörögni kezdett, de ő nem vette fel. Felvontam szemöldököm.
– Szeretem ezt a számot – indokolta, közben tekintetét le nem szakította volna az előttünk pár méterre levő hintától. Gyanítottam, hogy valami más van a háttérben, minthogy ez a kedvenc száma, de ráhagytam.
– Én is szeretem – néztem rá, mire elmosolyodott.
– Tudom – mondta, a szám pedig abban a pillanatban elhallgatott.
– Mit is akartam... ja igen! Miújság Amy-vel? – Mosolyát egy pillanatra felváltotta valami szokatlan mélabú. Sóhajtott.
– Szakítottunk.
– Mi? Hogyhogy? És mikor? – rám nézett, s elmosolyodott. Egyáltalán nem értettem.
– Még múlt hétvégén. Beleszeretett valakibe. Találkoztunk, hogy beszéljünk, őszinte volt, ahogy én is vele, és rájöttünk, hogy nem igazán illünk össze. – Újra megcsörrent a telefonja, ő pedig ismételten nem vette fel. – Mennem kell. – Felállt a padról, s kezeimet megfogva felrántott, én meg egyenesen neki estem. Mindketten felnevettünk.
– Majd találsz valaki mást, oké? Valakit, aki megbecsül és szeret – mosolyogtam rá, mikor hátrébb léptem, amennyire csak tudtam, de a pad útban volt. Ashton látva zavaromat, amit a közelsége okozott, szintén hátrébb lépett egyet.
Csend telepedett ránk, miközben úgy láttam tépelődik valamin. Egyik lábáról a másikra állt, és egyszer kicsit mintha előrébb billent volna, én pedig vártam, vajon mit szeretne, de végül csak beletúrt hajába.
– Holnap beszélünk, Ashton – mondta, majd otthagyva engem, elindult hazafelé.
A francba, hogy pont ellentétes irányba lakunk.