Luke

Az osztályteremből kifelé sietve próbáltam lehagyni a nyomomban levő két idiótát, több-kevesebb sikerrel. Ahogy kiléptem a kapun, kellemes, hűsítő szellő csapta meg az arcom, én pedig megálltam, s szemeimmel kutatni kezdtem. 

– Komolyan! Nem akarsz megtanulni dobolni?

A kérdést figyelmen kívül hagyva kutattam tovább szemeimmel, hátha megpillantok egy ismerős, fekete Opelt. Az sem érdekel, ha nem ő az. Figyelemelterelésnek tökéletes.

– Veszünk neked parókát is...Naa, Ash!

Szemforgatva vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Mikeyt. Már vagy harmadjára hívtam a mai napon. Jobb lábammal idegesen doboltam, mikor úgy tűnt, ezúttal sem veszi fel, ám mielőtt kinyomtam volna a hívást, felvette.

– Hol vagy?!

– Fordulj jobbra.

Automatikusan le is tettem a telefont, és elindultam az említett irányba. Mikey az autójának dőlve állt, s vigyorogva figyelte, ahogy hármasunk közeledik felé. amivel csak még jobban felhúzott.

– Meg ne szólalj! – mordultam rá, s amint bevágódtam az anyósülésre, vettem egy mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsek. Hallottam, ahogy a három srác nevetve üdvözli egymást, mire megforgattam a szemeimet. Kösz, Mikey. Igazán.

Miután végre ők is beszálltak a kocsiba, előhalásztam a telefont. Küldtem egy üzenetet Doriannek, majd pedig headsetemet bedugva a fülembe, elindítottam a kedvenc lejátszási listám.

Valójában az elmúlt időben már sikerült többnyire hozzászoknom a srácok hülye vicceihez és piszkálódásához. De szinte állandóan visszatérnek ehhez a helycserés dologhoz, és néha már igazán kihoznak ezzel a sodromból.

Abban a pillanatban ahogy megálltunk Mikeyék felhajtóján, kipattantam az autóból, s beviharzottam a házba.

– Szia, Karen. Hogy vagy ma? – mosolyogtam az éppen odaérkező nagynénémre.

– Ashy! – mosolygott vissza rám, de láttam rajta, hogy siet valahova, s fejben már valószínűleg nem teljesen itt jár. Ide-oda pillantgatott, és kapkodott. A táskáját kutatta, de biztos voltam benne, hogy nincs gond. Hiszen azt már akár akarattal, akár akarat nélkül, de tudtomra adta volna. – Egész jól, köszönöm – oldalra kapta a fejét, s felkapta a mellette levő komódról a kulcsait, majd újra rám nézett. – Ne haragudj. Majd máskor beszélgetünk, oké? Most nagyon sietek.

– Persze – mondtam. Gyorsan levettem a bakancsomat, és elálltam az útból. Ugyanekkor lépett be a lakásba a három srác.

– Szia, anya! – kiabált Mikey reflexből, s igazán meglepődött, amikor megpillantotta a készülődő Karent.

– Holnap reggel egész hétvégére elmegyünk apáddal. Ma még el kell intéznem egy-két dolgot. Pár ember átjöhet, de lehetőleg semmi házibuli!

– Úgy ismersz te engem? – vette elő unokatestvérem a lehető legártalmatlanabb mosolyát, Karen pedig sóhajtott.

– Apád késő este jön csak. Még holnap reggel átbeszéljük, mik hétvégére a szabályok. Sziasztok – hagyta rá végül, majd pedig elviharzott.

Luke vigyorogva dörzsölte össze kezeit, mire felvontam a szemöldököm.

– Eszedbe se jusson.

***

Mikey szobájában voltunk. Luke és Calum xboxoztak, én az ágyát vettem be, hogy kényelmesen tudjak olvasni, Mikey viszont fel-alá járkált a házban. Vagy éppen próbálta lefoglalni magát, vagy azon zsörtölődött, hogy vajon hol lehet ennyi ideig Ashton. Hiszen alig tíz perc múlva kezdődik a próba és egyrészt, még a próbaterembe is el kell menni, másrészt, szinte mindig vagy egy órával hamarabb itt van, ha másért nem, azért, hogy a próba kezdetéig kiakaszthassa Mikeyt valami hülyeséggel.
Hirtelen megcsörrent az íróasztalon levő telefonom, mire Mikey felém kapta a fejét, majd a telefonomra nézett. Egyszerre vetődtünk érte, de mivel ő közelebb volt hozzá, s nekem még fel is kellett kelnem az ágyról, ő vette el. Utánakaptam, de hátat fordított, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam tőle elvenni a telefont.

– Ugyan már! Komolyan azt hiszed, hogy Ashton írt? Pont nekem?

– Előfordulhat – nézett rám egy pillanatra, majd megpróbálta feloldani a képernyőzárat, ám a jelszó meggátolta ebben.

– És miért nekem írna amiatt, hogy miért késik a próbáról?

– Mert nagyon jóba vagytok. Vagy nem? – fordult végre felém.

– Ajjaj! Dorian tud erről? – hallottam mögülem Calum cukkolódását, de ráhagytam. Pontosan úgy, ahogy az utóbbi három hónapban is. Higgyen amit csak akar. Csak unokatestvéremre koncentráltam.

– Honnan veszed? Mármint oké, jóba vagyunk, hiszen sok idő töltök veletek, de nem értem a többit. És a vádló hangsúlyod sem...

– Szóval tagadod, hogy sms-eztek? – vonta fel szemöldökét. Egy pillanatra még a levegőm is benn ragadt. Honnan tudja?

Éreztem, ahogy egyre inkább zavarba ejt a kínos csend, ami ránk telepedett, így inkább erőt vettem magamon.

– Nem. Tényleg szoktunk – válaszoltam végül tettetett nyugalommal, és egy sóhaj után folytattam. – Mert barátok vagyunk, te nagyon okos! És most add ide a telefonomat! – nyújtottam felé a kezem, mire ő beleejtette azt.

Gyorsan feloldottam a zárat, majd megnyitottam az üzenetet, s miután elolvastam, Mikey arcába nyomtam a telefont.

– Ugye megmondtam? Csak Dorian írt. Érdeklődik, hogy miújság, és hogy hova jöjjön. – Tanácstalanul végignéztem a srácokon, de látván, hogy jelen pillanatban Luke-ot és Calum-ot jobban érdekli az xbox, Mikey pedig elkezdett körbe-körbe járkálni, megvontam vállam. – Jó. Akkor írok neki, hogy jöjjön ide. Michael Gordon Clifford! Te meg mi lenne ha abbahagynád a járkálást? Helyette inkább fogd magad, és hívd fel Ashtont! Már kezdek tőled elszédülni.

***

A próbaterem felé vezető úton írtam egy-két üzenetet Sandra-nak, de egyikre sem válaszolt. Gondoltam miután vége lett az utolsó órájának, és az öccséért is elment, még akadt valami dolga, esetleg a szüleivel. Ám amikor beléptünk a terembe, meglepetten konstatáltam, hogy ő már ott volt. Egy kellemetlen érzés kezdett el mardosni belülről, és a gondolatok is csak úgy cikáztak fejemben. De gyorsan ki is vertem őket onnan, mielőtt még mindenféle összeesküvés-elméletet raktam volna össze, és egy széles mosolyt erőltettem arcomra.
– Hát ti itt, így kettecskén? – vigyorgott rájuk Calum, mire megforgattam szemeimet. Hozta a szokásos formáját...
Ashton felnevetett, majd felkelt a dobok mögül, s gyors léptekkel elindult felénk. Barátnőm követte a példáját.
– Szia – ölelt meg mosolyogva mikor odaért hozzám, én pedig visszaöleltem.
– Ash, te csajozógép! Mondd csak, miket csináltatok, amíg mi ideértünk? – húzogatta szemöldökét Calum, ahogy Ash odaért, Luke pedig közelebb lépett hozzájuk.
– Szólhattál volna, hogy már itt vagy! Mikey össze-vissza járkált egész délután, és annyira idegesítő volt! Ha nem lett volna ott az xbox, tuti leütöm – mondta, mire az említett a hátára ugrott. Szerencsére Luke-ot nem érte felkészületlenül, és a reflexei is elég jók, így nem végezték arccal a földön.
– Tipikus – méltatlankodtam, majd inkább karon ragadtam Sandrat, és a szokásos helyünkhöz húztam. Odaérve lehuppantam a kanapéra. Erről a helyről tökéletesen láttuk a fiúkat is, de közben nem kellett ott ácsorognunk előttük, mint valami idióta - ugyanis a közvetlen közelükben semmi ülőalkalmatosság nem volt. Persze azokon kívül, amiket általában ők használtak.
– Ugye nem egy szokásos lányos csevegés lesz ez? Csak mert nincs kedvem most sem azt tettetni, hogy hívnak, sem a többiek felé állni, sem pedig elmenni. Ugye nem baj? – lépett hozzánk Dorian, én pedig megráztam a fejem. Erre ő lehuppant szorosan mellém, a még szabadon levő helyre és átkarolt. Később majd kikérdezem Sandrat.

A fiúk percekkel később már hozzá is kezdtek a próbához. Mosolyogva figyeltem, hogy milyen átéléssel csinálja mindenki azt, amit csinál. Ashton volt a legszembetűnőbb. Látszott rajta, hogy már nagyon régóta dobol, és imádja is.
Továbbvezettem tekintetemet, s amikor Luke-hoz értem, ijedtemben kicsit hátradőltem. Csak abban az egy dologban reménykedtem, hogy nem vágtam közben bugyuta fejet. Pontosan engem nézett, ami túlságosan is felkészületlenül ért. Talán az egyik dolog, ami a legjobban zavart, hogy már percek óta úgy bámultam őket, mint egy idióta. Reménykedtem, hogy nem vett észre belőle semmit.
– Te is látod? – súgta oda nekem Sandra, én pedig egy aprót bólintottam. – Végre. Ez már a második szám, ami alatt végig téged bámul...
– K-komolyan? – fordultam felé, ezzel megszakítva Luke-al a szemkontaktust. Hangom szokatlanul rekedtesen csengett.
– Igen – bólogatott barátnőm hevesen. – Várj. Te tényleg nem vetted észre? Hiszen egész végig le sem vetted róluk a szemed.
– Lehet, de annyira azért mégsem. Csak néztem, de nem láttam. Az előbb pont elbambultam, ezért amikor visszatértem a gondolataim közül, meglepett, hogy Luke engem néz.
Barátnőm hümmögött egy ideig, tekintetét oda-vissza járatta  köztünk, majd sóhajtott.
– Tetszel neki, ez már biztos – jelent meg egy hatalmas vigyor az arcán, majd elkomorodott. – De ha esetleg randira hívna... Vigyázz vele. Tudod milyen.
– Én nem tudom. Te tudod. Én csak azt tudom amit mondtál, de mivel te vagy a legjobb barátnőm, és tudom, hogy bízhatok az ítélő képességedben, megfogadom a tanácsod. De ha eddig nem tette meg, nem hinném, hogy pont most jutna eszébe, hogy randira hívjon.
– Nála sosem lehet tudni – vonta meg vállát, s úgy tűnt, hogy már lezártnak tarja a beszélgetést, amikor újra felém fordult. – De ha megbánt, kicsinálom – morogta, mire elvigyorodtam.

– Na, hogy tetszik? – ült le a kanapé mellett levő fotelbe Luke, én pedig őszintén meglepődtem, s kicsit zavarba is jöttem, hiszen azonnal eszembe jutott amit Sandra mondott.
– Mi?
– Az új szám – ráncolta szemöldökét. Próbáltam erőt venni magamon, hogy mindenképp rá koncentráljak, de ahogy a piercingje az alumínium dobozos kólának ütközött, azon kaptam magam, hogy az ajkát bámulom, és az alumíniumnak koccanó fém hangja visszhangzik a fejemben. És nekem ez az egész csak két-három perc feszült csend után tűnt fel. A francba.
– Jaj, bocsi... Szóval, ja. Igen.. Az új szám... – megköszörültem a torkom, a mai napon már kitudja hanyadjára - Nagyon jó. Tetszik.
– Ennek örülök – mosolyodott el újból, mire elszakítottam róla tekintetem, s az éppen közeledő Dorian-Sandra párosra szegeztem azt. Minél közelebb értek, annál inkább látszott, hogy valami nincs rendben.
– Meddig próbáltok még? – fordult Dorian Luke felé, amint ideértek.
– Körülbelül három szám van még hátra – mondta, Dorian pedig - valószínűleg - egy kis fejben számolás után hozzám fordult.
– Hazaviszem Sandrat. Aztán visszajövök érted, oké?

– Nem kell. Majd hazasétálok.

– Biztos? – kérdezte, én pedig bólintottam. Zavartan dörzsölte a tarkóját, Sandra-ra nézett, aki éppen Ashton-nel beszélgetett, majd újra rám. – Később még átmegyek, vagy valami...

– Oké – mosolyogtam rá, s mikor végre megnyugodott, odament Sandra-hoz, aztán pedig már ott sem voltak. Újra Luke-ra néztem, aki haragosan nézett utánuk.

Erős késztetést éreztem aziránt, hogy rákérdezzek, miért van ez, de ő gyorsan megitta a maradék üdítőjét, s már vissza is ment a srácokhoz. Én pedig ott maradtam, egyedül, a gondolataimmal.

***

A próba végeztével gyorsan elköszöntem a fiúktól. Kilépve az utcára végigfutott rajtam a hideg. Ösztönösön összefontam magam előtt a karomat, hogy védjem magam a hideg elől. Lehet, hogy nem repkednek felénk a mínuszok, de most estére egy kicsit azért leesett a hőmérséklet, és egy szál pólóban nem volt túl kellemes.

Szétnéztem a parkolóban, hogy megbizonyosodjak róla, Dorian nem jött vissza mégis értem, majd mikor már biztos lehettem benne, hogy nincs itt, elindultam hazafelé. A sarkon befordulva hallottam, hogy fut utánam valaki, és amikor hátranéztem Luke-ot pillantottam meg.

Mikor odaért hozzám, kérdőn néztem rá, ő pedig elnevette magát.

– Elkísérlek. Úgyis csak egy pár utcányira lakunk egymástól - magyarázta, én pedig zavartan elmosolyodtam.

– Oké – pusmogtam. Visszafordultam a megfelelő irányba, majd elindultam. 

Egy idő után kezdtem kételkedni abban, hogy biztosan szívesen hazakísér, vagy egyáltalán ténylegesen velem van, és nem csak én képzelem oda. Elvégre Luke-ról van szó, és igazán... nem ő lenne, ha csak csendben sétálna mellettem ahelyett, hogy, mint általában, be nem állna a szája. Ám elszóltam magam.

– Történt ma valami? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. Nem tudtam mire gondolhat, s ezt valószínűleg ő le is olvasta az arcomról. – Olyan... fura voltál. Vagy idegeskedtél, vagy éppen csendben üldögéltél, és úgy tűnt, nagyon álmodozol valamiről.

Hirtelen minden levegő kipréselődött belőlem, és csak lestem magam elé, de próbáltam gyorsan keresni magamnak valami kapaszkodót.

– Még jó, hogy idegeskedtem! Egész nap csesztettetek! – mordultam rá.

– Jó, ez igaz – sóhajtott. – De akkor is.

– Nem tudom... azaz nem. Nem történt ma semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok – megvontam a vállam, s újra ránéztem. – De miért is érdekel, hogy mi van velem?

– Ash, Mikey unokatesója vagy és kedvellek. Ez nem elég? – értetlenkedett. Szemei elkerekedtek , amikor felfogta mit mondott. – Mármint, nem úgy értem... Csak... áá, miért baj az, ha érdeklődök?

– Mert nem szoktál.

– Ez nem igaz – vágta rá rögtön, én pedig kérdőn néztem rá. – Oké. Tudom, hogy az utóbbi időben nem valami sokat beszéltünk, de attól még ugyanúgy barátomnak tekintelek, mint nyáron. Most egyszerűen csak... évkezdés van. Ilyenkor mindig összekutyulódnak a dolgok. 

Bólintottam. 

– Akkor is fura vagy – motyogtam magamnak. Mikor észbe kaptam, hogy ezt nem csak fejben mondtam, szemem sarkából Luke-ot figyeltem, hogy reagál-e valamit. De csak csendben sétált, tekintetét pedig kitartóan a járdára szegezte.

– Ash... – szólalt meg meglepően halkan a mellettem álló srác, miközben befordultunk a házunkhoz. Ott megláttam a veranda lépcsőjén ülő Doriant, ami szokatlan volt, így Luke-ot figyelmen kívül hagyva, elindultam hozzá. Luke azonban elkapta karomat, s maga felé fordított. Arca csalódottságot tükrözött. – Ezentúl többet beszélgetünk, oké?

– Oké – súgtam magam elé, ő pedig megölelt. A meglepettségtől nem tudtam hirtelen mit csináljak. Esetlenül visszaöleltem.

– Jó éjt – mosolygott rám mikor elengedett, majd hátat fordított nekem s tovább is ment. Egy percig értetlenül bámultam utána, de aztán eszembe jutott a veranda lépcsőjén üldögélő barátom, így odasiettem hozzá.

– Dorian! Történt valami? – percekig vártam, de semmi válasz. – Dorian! – szóltam rá újból, ám továbbra sem tűnt úgy, hogy válaszolni akarna. Sóhajtottam, és leültem mellé a lépcsőre.

Legalább fél órája ültünk már ott. A létező összes látható csillagot megszámoltam már az égen. A kocsikat, és a már kialudt lámpákat az utcában. Csodálkoztam, hogy anyáék még nem jöttek ki az állandóan világító lámpára, de gondoltam, hogy ha bármelyikük is ébren volt még vagy felébredt, sejtette, hogy én vagyok az. 

Ellenben számíthattam rá, hogy másnap meg fognak szidni, és talán még büntetést is kapok, hiszen nem rám vall, hogy ilyen sokáig kimaradok iskolaidőben.

Már kezdtem feladni a reményt, hogy még ma este ágyba kerülök, és éppen elnyomtam egy újabb ásítást, mikor Dorian végre felém fordult. 

Szemei könnyesek voltak.

– Anyának balesete volt...