tag:blogger.com,1999:blog-35340807218706508472024-02-20T22:36:21.909-08:00BESIDE YOUMarceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.comBlogger5125tag:blogger.com,1999:blog-3534080721870650847.post-74219221038780514652016-04-13T23:11:00.001-07:002016-04-13T23:11:35.500-07:00Közlemény<div style="text-align: justify;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: justify;">
Először is, remélem mindenkinek jól telt a szünete. Másodszor pedig, bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyit kések, és gyűlölöm a kifogásokat, de meg kell értenetek, hogy vizsgákra készülök, illetve otthon jelenleg nincs internet. (Előreláthatólag egy-két héten belül már lesz.)</div>
<div style="text-align: justify;">
A részeket addig is írogatom, valószínűleg - hogy behozzam a lemaradást - amint el tudom kezdeni feltenni őket, két-három naponta lesznek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Remélem így kiengesztelhetlek titeket. :)</div>
<div style="text-align: justify;">
További szép napot nektek!</div>
<div style="text-align: right;">
Üdvözlettel:</div>
<div style="text-align: right;">
<i>Marceline</i></div>
Marceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-3534080721870650847.post-52307158206537931812016-03-18T14:00:00.006-07:002016-03-19T09:12:46.086-07:00Aaron<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="font-size: medium;"><br></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: #444444;"><i>Sziasztok!</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: #444444;"><i>Ez a rész kicsit rövidebb, mint a többi, de őszintén szólva a <b>flashback</b>-eket nem is igazán terveztem hosszabbra. :) </i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: #444444;"><i>Köszönöm a cseréket, az újabb feliratkozásokat és Raven-nek, hogy kommentelt!</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: #444444;"><i>Jó olvasást!</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<br></div>
<span style="font-size: large;"><b>FLASHBACK</b></span></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="font-size: large;"><b>2014. május eleje</b></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: justify;">
Az iskolaépületét sietősen elhagyva, a lehető legnagyobb csendben sétáltam át az udvaron. Közben ide-oda pillantgattam, s reméltem, hogy senki sem vesz észre. Tekintve, hogy hajnal volt, még nem jött föl a nap, és sötétben nehezebb kiszúrni, de mégis féltem. Amint kiléptem a kapun, igyekeztem a lehető legtávolabb keresni egy helyet, ahol jól el tudtam bújni, és ahonnan meg tudtam figyelni az épület bejáratát. Csak a sövényt találtam megfelelőnek erre, így leguggoltam mögé, s vártam. Csak vártam, vártam és vártam, de sehol senki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Már éppen úgy döntöttem, hogy megszegem amit megbeszéltünk, és felhívom őt, amikor valaki megkocogtatta a vállam. A hirtelen fordulatnak köszönhetően pedig - amit ijedtemben tettem -, a földre ültem. Aaron nevetve fölém hajolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Kényelmes?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Nagyon. Te is kipróbálhatnád – gúnyolódtam, s kezeimet nyújtottam felé jelezvén, hogy ahelyett, hogy kinevet, inkább húzzon fel. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Nem dőlök be ennek – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ja. Tényleg úgy nézek ki, mint aki le tud rántani a földre – dohogtam, ő meg sóhajtott, majd végre megfogta kezeimet, én pedig lerántottam. – Bocsi. – Erre már ő forgatta szemeit. Morogva felállt, leporolta magát, s hátrébb lépett egyet. Gyorsan én is felálltam, s rögtön az iskola felé fordultam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ugyan, ne parázz már. Csak a gondnok van itt, bár tudnám mi a francnak. De ha eddig nem buktunk le, akkor ezután sem fogunk – vigyorgott magabiztosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Legyen úgy – bólintottam, miközben előhalásztam a telefonom. – Jézusom! Ezek sosem alszanak? – szólaltam meg kicsit hangosabban, mint akartam, mire Aaron a számra tapasztotta a tenyerét.<br>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjLh5eHCeQzxqd1H_GhXPQAs6_iGnqOBfyY84MJzJ2FqC55BsiPDdfgroc_sdFZjI2sQhBDqdxZlI7bfrPF5gke9s0lfvN6w-xBzhZ_pScGPBwzPtJ9LCN_UQhaOqIvX8MJHIMQixwnf_E/s1600/tumblr_inline_nzfhyrO9rm1r2efhr_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="111" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjLh5eHCeQzxqd1H_GhXPQAs6_iGnqOBfyY84MJzJ2FqC55BsiPDdfgroc_sdFZjI2sQhBDqdxZlI7bfrPF5gke9s0lfvN6w-xBzhZ_pScGPBwzPtJ9LCN_UQhaOqIvX8MJHIMQixwnf_E/s200/tumblr_inline_nzfhyrO9rm1r2efhr_500.gif" width="200"></a></div>
Pillanatokkal később el is vette onnan, majd kivette a kezemből a telefonomat. – Hé!</div>
<div style="text-align: justify;">
– Inkább gyere ide – húzott közelebb magához, s miközben farzsebembe csúsztatta jogos tulajdonomat, megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, automatikusan a hajába túrtam, ő pedig elvigyorodott. – Kis telhetetlen... – szakította meg a csókot, én pedig egyik kezemmel mellkasára csaptam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Pofa be! – szóltam rá, de közben én is csak vigyorogni tudtam. Nem szólt semmit, csak újra megcsókolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész délelőttöt Aaron-nel töltöttem. Gondtalan voltam, és nem paráztam azon, hogy mi lesz, mégis, mikor elindultam hazafelé, görcsbe rándult a gyomrom. Egész úton nyugtatgattam magam, és valamennyire sikerült is javítanom a helyzeten.<br>
Amikor odaértem, meglepetten láttam, hogy nem áll a felhajtón apa autója, de örömmel fogadtam, hiszen ez azt jelentette, hogy elmentek otthonról. <i>Legalább még egy ideig nem futok velük össze, és nem kell magyarázkodnom.</i><br>
Amint beléptem a házba, a szobámba siettem. Ott ledobáltam a cuccaimat, s gyorsan előkerestem magamnak pár új ruhát. Miután lefürödtem és felöltöztem, megállapítottam, hogy egész tűrhetően festek a tegnap esti Aaron-nel tartott kis kétszemélyes bulinkhoz képest, így teljes nyugalommal letelepedtem a laptopom elé.<br>
Azt hittem, hogy lesz pár órám, mielőtt még hallgatnom kellene a szüleim újabb dorgálását, ám tévedtem. Meglehetősen hamar hazaértek, s azonnal fel is jöttek hozzám.<br>
– Ahston Sofia Knight! Mégis mit képzelsz magadról?! – kezdett el kiabálni apa, én pedig szép lassan feléjük fordultam.<br>
– Nem csináltam semmit – mondtam a lehető legnyugodtabban.<br>
– Hol voltál? Miért nem jöttél haza tegnap este? Legalább felhívhattál volna minket! Tudod, mennyire aggódtunk érted? Szegény édesanyád egész este le se tudta hunyni a szemét! Azt hittük, hogy valami bajod esett! – fortyogott a dühtől, én pedig kezdtem kicsit megijedni. Még soha nem akadtak ki ennyire. Azt hittem, hogy már hozzászoktak, hiszen pár hónapja már ez ment.<br>
Anyára néztem, aki apa mögött állt és csak sírt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert csalódást okoztam, vagy azért, mert megkönnyebbült, hogy otthon vagyok, de jelen pillanatban ez úgyse segített rajtam. Rosszul éreztem magam. Mindig is utáltam, ha anyát sírni láttam.<br>
– Sajnálom... – motyogtam, mire apa arcán egy pillanatra megjelent a meglepettség, de gyorsan rendezte is arcvonásait.<br>
– Sajnálhatod is! Mostantól nem mész sehova, amíg meg nem tanulsz viselkedni! – szinte szó szerint leesett az állam. Megszeppenve húztam össze magam, mikor mellém lépett. Még sosem ütött meg, de féltem, hogy ezúttal megteszi. Ám ahelyett, hogy ez történt volna, csak kihúzott a laptopomból mindent, lecsapta a tetejét, majd elvette az asztalról. Ezután körbenézett a szobában, s amint megállapodott a tekintete a komódomon, tudtam, hogy a telefonomtól is búcsút vehetek. Tehetetlenül figyeltem, ahogyan apa azt is magához veszi, majd kicsörtet a szobából.<br>
Ekkor anya az ágyamhoz ment, s leült.<br>
– Mi történt veled, Ashton? Ki van ilyen hatással rád? – nézett rám, miután megtörölte szemeit, majd keserédesen elmosolyodott. – Az a fiú az, ugye, Ashton? Nem jó, ha valaki miatt ennyire megváltozik az ember... vagy ennyire <i>meg kell</i> változnia.<br>
– Senki sem kényszerített – keltem magam, vagy leginkább Aaron védelmére, mire anya megrázta a fejét.<br>
– Nem is így értettem. Tudom, hogy nem kényszerítenek, egyszerűen csak ennyire szeretnél a kedvére tenni. – Ebben pedig félig-meddig igaza volt. De nem csak a kedvére akartam tenni. Én élveztem ezt az életet. Élveztem, hogy szinte bármit megtehettünk, mert nem kaptak el minket, és ha mégis, akkor nem volt túl nagy következménye. Eddig. Egy részem félt attól, mi lesz, hogyha akár a tegnapival vagy akármikor máskor lebukunk. Már nem csak egyszerű kihágásokról volt szó. – Apád és én is szeretnénk, ha végre abbahagynád ezt, és a jövődre koncentrálnál, mert ennek így nem lesz jó vége. - Felvont szemöldökkel néztem rá. Hirtelen nagyon megváltozott a hozzáállása, és ez a testbeszédén is meglátszott.<br>
– Anya, kérlek, menj ki a szobámból – jelentettem ki, mire felállt, s egy lépést tett felém.<br>
– Mit képzelsz magadról, hogy ezek után így beszélsz velem?! – hangja remegett. Ajkaimat összeszorítottam. Nem válaszoltam. Mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, és az ajtóhoz sétált. – Ugye nem adtad magad neki? Nem szeretném, ha kihasználna.<br>
– Anya! – Teljesen meglepett ezzel. Egyáltalán nem készültem fel rá, hogy még a közeljövőben válaszolnom kelljen egy ilyen kérdésre bármelyik szülőmnek is. Csak csendben ácsorgott, és engem fürkészett. Egy-két perc elég is volt. Felpattantam a székből, s elindultam felé. – Anya. Menj ki a szobámból! – morogtam, s mikorra odaértem, már el is indult, én pedig becsaptam mögötte az ajtót.<br>
Vártam, vártam, és vártam. Csak akkor sétáltam a szekrényemhez, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem fognak benyitni hozzám. Előkotortam a legalsó polcomról, a ruhák alól a pót telefonomat, s gyorsan írtam is egy sms-t a barátomnak, hogy ne keressen a másikon, mert elvették.<br>
<br>
<div style="text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgPg99JSOSiEPemVB5UyXIcTl2l0DK3cJs3rNspOTV-ynGWYqw0KVvll2ZFKX5r2aSwzRZxVs1gedCyPj6o9i69iHt9R0IioCCTcrs7_fBjp6QSOfeIAMO-Vg1g1COBzXBWGnyXbx9X1Hc/s1600/tumblr_mto0lfPJoT1rv3b62o1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="106" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgPg99JSOSiEPemVB5UyXIcTl2l0DK3cJs3rNspOTV-ynGWYqw0KVvll2ZFKX5r2aSwzRZxVs1gedCyPj6o9i69iHt9R0IioCCTcrs7_fBjp6QSOfeIAMO-Vg1g1COBzXBWGnyXbx9X1Hc/s200/tumblr_mto0lfPJoT1rv3b62o1_500.gif" width="200"></a><i>De ugye előtte leszedted a tegnap esti képeket róla?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Érkezett a kérdés, én pedig egy pillanatra pánikba estem, de aztán eszembe jutott, hogy még azelőtt lementettem a képeket a laptopomra, hogy elmentem volna fürdeni. Gyorsan bepötyögtem a választ, s közben leültem a sarokban levő</div>
babzsákfotelemre - melyet valamennyire takartak a szekrények. Pár hónapja, mikor átrendeztük a szobám, szándékosan így helyeztem el, hogy legyen hova elbújnom.<br>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Persze. De egyébként is. Jelszó van a telefonomon, és azon belül is az összes mappán és alkalmazáson. Vagy annyira amatőrnek nézel...?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Hiába, hogy csak fél éve vagyok vele, már elég gyakorlottnak éreztem magam. Abszurdnak tartottam, hogy esetleg ő nem így látja. Nem csak a telefonomban védtem mindent jelszóval, hanem a laptopomon is.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Dehogy, cica. Te minden vagy, csak amatőr nem. Ha érted..</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogy elolvastam az üzenetét, elpirultam. Rögtön beugrott lelki szemeim előtt pár emlékkép, de megráztam fejemet, mintha ezzel elűzhettem volna őket. Persze, hogy értettem.<i> Hogy a fenébe ne értettem volna?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Gondolkoztam, vajon mit válaszolhatnék, amikor érkezett is a következő üzenet.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Na mi van, csak nem zavarba jöttél? Az az Ash, akit én ismerek, nem jön ennyitől zavarba.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen egy puffanás hallatszott a folyosó felől, s azonnal leraktam magam mellé a telefont, nehogy esetleg ha bejönne valaki észrevegye, és elvegye tőlem. Pár percig vártam, de semmi, így újra kezembe vettem a telefont.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Ugyan, kérlek.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudtam, mit írhatnék még. Az anyával való beszélgetés után kicsit elgondolkodtam. Jelenleg csak két dolog érdekelt igazán, és az egyikről nagyon nem akartam beszélgetni. Lehetetlennek tartottam, hogy csak kihasználjon. Annyira nem vagyok naiv. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végül csak rákérdeztem az egyikre.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Aaron, mi lesz, ha lebukunk?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Ám hiába vártam, erre választ már nem kaptam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br></div>
<div style="text-align: center;">
<i><b>*Másnap*</b></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Reggel egy kis izgalommal érkeztem az iskolába. Kíváncsi voltam, hogy mit fognak szólni a haverok - akik sejtik, és a többi diák ahhoz, amit tettünk. Próbáltam elfojtani vigyoromat, ahogy a reakciókat figyeltem, de meglehetősen nehéz volt, tekintve, hogy majdnem minden második ember ki volt akadva. </div>
<div style="text-align: justify;">
Oda-vissza sétáltam az iskolában, Aaron-t keresve, ám sehol sem találtam. Otthon maradt volna?</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor meghallottam a csengőt, gyorsan a saját osztályom terme felé vettem az irányt, azonban sikeresen belefutottam az igazgatóba.</div>
– Á, Miss Knight! Pont önt kerestem – mosolygott rám, én pedig nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. – Kérem, jöjjön velem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s az igazgatói felé vette az irányt. Csendben követtem őt, és közben azon gondolkodtam, hogy mit fognak szólni anyáék. Mert most tuti, hogy lebuktunk.<br>
Amint odaértünk, leültetett az egyik íróasztala előtti fotelbe, majd valamit pötyögött a gépén - gondolom anyáék számát kereste - s végül telefonált.<br>
Egy órába telt ugyan, hiszen munkából kellett eljönniük, de megérkeztek. Apa - ha lehet - még dühösebbnek tűnt, mint tegnap, anya viszont meglepően nyugodt volt. Miután üdvözölték egymást az igazgatóval, a mellettem levő két fotelben foglaltak helyet.<br>
– Azért hívtam ide önöket, mert meg kellene beszélnünk a lányuk viselkedésével kapcsolatos problémákat, melyek mára már tarthatatlanok. Az elmúlt fél évben csaknem nyolcszor súlyosan megsértette a szabályzatot, ám ezek mellett még több, kisebb szabály áthágása is a számlájára írható.<br>
– Elnézést, igazgató úr, de tudtommal ezek a szabálysértések nem csak és kizárólag a lányomat érintik – szólalt meg apa, majd miután megköszörülte a torkát, folytatta. – Ők, illetve a szüleik, miért nincsenek jelen?<br>
<div style="text-align: justify;">
– Teljesen tisztában vagyok ezzel, Mr.Knight, de velük később szeretnék foglalkozni. Miss Knight-tal tavaly ilyenkor még abszolút semmi gondunk sem volt, és a tanulmányi eredményei is kifogástalanok voltak. Ám, mióta egy társaságba került Mr.Savery-vel, mindez egyre rosszabb lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Értem. És mit tanácsolna az elkövetkezendő egy hónapra? – Az igazgató szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt, úgy felvonta meglepettségében. Ezt a kérdést én sem értettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Az elkövetkezendő egy hónapra? </div>
<div style="text-align: justify;">
– Igen, Mr.Paterson. Utána Ashton-t átíratjuk egy másik iskolába. <span style="text-align: left;">– Az igazgató győzedelmesen elmosolyodott, de gyorsan le is törölte az arcáról azt a mosolyt. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-align: left;">– Rendben. Akkor ezt még meg kell beszélnünk. Ki kell tölteni a papírokat, és még nekünk is át kell majd küldeni a következő iskolájának a dokumentumokat. Melyik iskolát választották? A Fort Street Gimnáziumot, vagy esetleg mást?</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdgpLmH4QJ40eDfPA20Bo9mwzJzUy8iLVW6sbyT2vyl60oQjXk8TKboIcNCJV60rN_9h7ToWMEAMJ59HAoFbtr_kmoYQjXBVAjEmoLM8PIjopzQrtOHnTz9y8O9eNj3eTpAR6xQAnoFyU/s1600/tumblr_lf2j8pGBir1qzfbkeo1_r1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="109" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdgpLmH4QJ40eDfPA20Bo9mwzJzUy8iLVW6sbyT2vyl60oQjXk8TKboIcNCJV60rN_9h7ToWMEAMJ59HAoFbtr_kmoYQjXBVAjEmoLM8PIjopzQrtOHnTz9y8O9eNj3eTpAR6xQAnoFyU/s200/tumblr_lf2j8pGBir1qzfbkeo1_r1_500.gif" width="200"></a><span style="text-align: left;">– A Norwest Katolikus Gimnáziumot </span><span style="text-align: left;">– mosolyodott el ezúttal apa, én pedig lesokkolódtam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-align: left;">– De hát az Richmond-ban van! </span><span style="text-align: left;">– kiáltottam fel kétségbeesetten, de amint a három felnőtt egyszerre rám nézett, elhallgattam. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-align: left;"><i>Nekem végem.</i></span></div>
</div>
Marceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-3534080721870650847.post-18465260898924212852016-03-12T10:28:00.000-08:002016-03-12T11:18:18.408-08:00Megbeszéltük<div style="text-align: justify;">
Reggel mikor felébredtem, nagyokat ásítva másztam ki az ágyból, s amikor megállapítottam, hogy a szüleim még alszanak, erőt vettem magamon, és elkezdtem pakolni a szobámban. Olyan rendet csináltam, mint még soha. Miután ott végeztem, a lakást kezdtem el takarítani. Nagyon igyekeztem, hogy mire ők felkelnek, megcsináljam a lehető legtöbb házimunkát, hátha úgy majd kisebb büntetésre számíthatok. Tegnap este még szerencsém volt. Amikor hazaértem, már csak anya volt fent, egyedül pedig nem akarta kiszabni a büntetésem. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>– Majd holnap megbeszéljük </i><i>–</i><i> mondta. </i><i>– De remélem tudod, hogy nagyot csalódtam benned.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Én csak csendben álldogáltam a bejárati ajtóban, közben pedig magamat szidtam. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjcTsaXRhxCSuUg8Lh8GQI0rJEjxDDg4DvXM9ZEYHTcL1WsfBip0kFsSTnAdxHKilwVrjm6RTznINHS18oTvgK8ybcE0ZQnuMrk7Jt81CLCIZFMX0ZGQopM0jmoG0CpmJfViFXpvwN_pfM/s1600/large+%252810%2529.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="107" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjcTsaXRhxCSuUg8Lh8GQI0rJEjxDDg4DvXM9ZEYHTcL1WsfBip0kFsSTnAdxHKilwVrjm6RTznINHS18oTvgK8ybcE0ZQnuMrk7Jt81CLCIZFMX0ZGQopM0jmoG0CpmJfViFXpvwN_pfM/s200/large+%252810%2529.jpg" width="200" /></a>Megráztam fejem, hogy eltüntessem lelki szemeim előtt a képet, és a konyhába mentem. Ám reggeli készítés közben is, csak azon tudtam gondolkodni, vajon mit fognak kitalálni. Sydney óta nem csináltam semmi rosszat. Maga voltam a megtestesült jóság. Csak nem szabnak ki túl nagy büntetést.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ne is<i> </i>próbálkozz – szólalt meg egyszer csak mögöttem apa, én pedig ijedtemben majdnem eldobtam a kezemben levő villákat. Lehunytam szemeimet, mély levegőt vettem, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra, és apára néztem. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Csináltam reggelit – tettem úgy, mintha az előbbi mondatát meg sem hallottam volna, de ő tudta, hogy ez nem így van. Visszafordultam a konyhapulthoz, elvettem onnan a tányért és az előkészített evőeszközöket, majd újra felé fordulva, az asztalhoz léptem s letettem oda őket. – A kedvencedet.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Köszönöm, de mint mondtam... </div>
<div style="text-align: justify;">
– Tudom. Csak reménykedem – mosolyogtam rá bátortalanul, mire sóhajtott egyet és leült az asztalhoz, hogy elfogyassza reggelijét. Közben kikészítettem az asztalra azt is, amit anyának csináltam, majd leültem. Végig csendben voltam, de gondolataim csak úgy cikáztak. <i>Csak egyedül van. Olyankor mindig szigorúbb. Anya nemsoká felkel, megbeszéljük, és nem lesz semmi. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perccel később anya is megjelent. Jó reggelt kívánt, leült az asztalhoz és csendben megreggelizett. Csak szemmel kommunikáltak apával, engem meg az őrületbe kergettek ezzel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amint végeztek, elvettem előlük a tányérokat, s gyorsan elmosogattam. Mikor feléjük fordultam, mind a ketten engem néztek.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Mondd csak, mi volt olyan fontos, hogy ellógtál az iskolából? – tette fel anya az első kérdést. Sóhajtottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ahogy ti is tudjátok, Maya balesetet szenvedett. Mikor pedig megtudtam, hogy Dorian nem jött iskolába, aggódni kezdtem, ezért rögtön hozzá siettem. Felelőtlenség volt, meg kellett volna várnom az órák végét, tudom. Sajnálom. </div>
<div style="text-align: justify;">
– És egészen este tízig pátyolgatni kellett? Ashton. Dorian nem kisgyerek már. Tud magára vigyázni – Apa megjegyzése feldühített. Hiába, hogy együtt nőttünk fel, s a szüleink barátok voltak, egyáltalán nem ismerték őt. Nem tudhatták, hogy Dorian milyen rosszul tud reagálni arra, ha a családjából baj ér valakit. – Vagy esetleg valami más dolgod is volt? Esetleg valami olyan, mint legutóbb – folytatta cinikusan, mire szemeim elkerekedtek. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Egyáltalán nem – mondtam. <i>A francba is. Muszáj felemlegetnie?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
– Rendben. Mától kezdve te mosogatsz, mosol, és a kertet is rendbe kell tenned, két héten át. Emellett pedig iskola után egyből haza kell jönnöd. Nincs semmi kifogás. Mikey sem menthet ki – szabta ki a büntetésem anya, én pedig felmordultam. Teljesen egyszerre, szinte ugyanazon mértékű dühvel néztek rám. – Megegyeztünk, amikor elköltöztünk, hogy nem fog megismétlődni a tavalyi év. Ezért még csírájában el kell fojtani a lázadásodat. – <i>Lázadásomat? Miféle lázadásomat? </i></div>
<div style="text-align: justify;">
– Szóval... tulajdonképpen szobafogságra ítéltek? – méltatlankodtam, ők pedig bólintottak. <i>Ez komoly? Tizenkilenc vagyok, az isten szerelmére! </i></div>
<div style="text-align: justify;">
Legszívesebben felszólaltam volna, hogy megvédjem magam, de tudtam, hogy semmi haszna nem lenne. Valahol igazuk volt. Na de azért mégis! Szobafogság? </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Éppen a szobám ablakában üldögéltem, amikor csengettek. Egy perccel később pedig apa és Sandra jelentek meg szobám ajtajában. Barátnőmön látszott, hogy egy kicsit meglepte szüleim viselkedése, és tudtam, hogy amint apum magunkra hagy minket, kifaggat. Már, ha itt maradhat.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Két órát kaptok, mert hétvége van, de Sandra megkérnélek arra, hogy ha lehet, az elkövetkezendő két évben ne nagyon tervezz úgy, hogy Ashton-t is számításba vedd – mondta, majd ott hagyott minket. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sandra utánanézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy apa lement anyához, belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a cuccait s leült az ágyamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ennyire kiakadtak? – csodálkozott én pedig megvontam vállam. Kénytelen voltam beletörődni, mert ha ellenszegülök, még meg is hosszabbodhat a büntetésem, vagy a telefonom és a laptopom is elveszik. Azt pedig nagyon nem akartam. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Attól félnek, hogy ugyanaz lesz, mint Sydney-ben. Csak azért, mert ellógtam a suliból három órát, itthonról meg késtem kettőt. Ki fogom nyíni ezért Ashton-t.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Vele találkoztál? – lepődött meg barátnőm, én pedig csak legyintettem. – Mindegy is... de ugye tudod, hogy nem ő tehet róla? – mosolyodott el Sandra halványan, én meg visszamosolyogtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Tudom. De akkor is.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ash, mi a fenét csináltál te Sydney-ben? – tért rá rögtön arra, amire szerintem mindig is kíváncsi volt. Csak most nyílt rá lehetőség, hogy belekérdezzen.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Már mondtam. Nem az volt eddigi életem legjobb korszaka. Kicsit kifordultam magamból...</div>
<div style="text-align: justify;">
– Kicsit? Ha ennyire kiakadtak... – kezdett volna ő maga is kiakadni, de egy kérlelő pillantással belé fojtottam a szót.</div>
<div style="text-align: justify;">
– A lényeg, hogy most két hétig nem mehetek sehova sem, ami fergeteges, tekintve, hogy a fiúknak jövőhéten koncertjük lesz, és megígértük, hogy ott leszünk – mondtam, miközben az íróasztalomhoz sétáltam. – Szóval ki kellene találnunk valamit, hogy elmehessek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sandra már éppen szólásra nyitotta száját, arcmimikájából pedig láttam, hogy tiltakozni szeretne, amikor megszólalt mellettem a telefonom. Az asztalról felvéve láttam, hogy Luke írt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Este buli Mikey-nál. Jössz?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="text-align: justify;">– Várható volt </span><span style="text-align: justify;">– mosolyodtam el, mire barátnőm csak felvonta szemöldökét. </span></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Szobafogságban vagyok, szóval nem hiszem, hogy menni fog.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Miután megírtam a választ, lenémítottam a telefont, visszatettem az asztalra, és a dvd-imhez mentem. Luke sms-e kicsit jókedvre derített, hiába nem tudtam igen-t mondani a meghívásra. Egyszerűen csak örültem, hogy nem hazudtolta meg magát, és a figyelmeztetések ellenére bulit szervezett Mikey-nál. Csak abban reménykedtem, hogy nem fognak ezen is összeveszni. Tény, hogy többször is előfordult már, de előtte mindig jókedvben teltek a próbák, nem kaptak össze semmin, így nem volt köztük feszültség. Azt pedig főleg nem akartam, hogy pont miattam kapjanak össze. Oké, tegnap Ashton-nak kicsit kiakadtam, és igazából néha már tényleg úgy gondolom, de tudom, hogy Mikey csak nekem akar jót.<br />
– Hahó! Ash! – bökdösött meg Sandra. Észre sem vettem, hogy odajött mellém, annyira elmerültem a gondolataimban.<br />
– Bocs, kicsit elbambultam – mosolyogtam rá.<br />
– Észrevettem – mosolygott rám vissza.<br />
– Egyébként, mi volt tegnap miután én eljöttem? – vontam fel szemöldökömet, ő pedig láttam ahogy fokozatosan elpirult. – Na?<br />
– Semmi. Beszélgettünk egy kicsit, rendeltünk pizzát, aztán pedig hazajöttem.<br />
– Ennyi? Komolyan? – biggyesztettem le ajkaim, mire elnevette magát. Egy rakoncátlan tincsét füle mögé simította, majd az ágyhoz sétált, és lehuppant rá.<br />
– Ugyan, mit vártál? Hogy majd bevallom neki, hogy kedvelem aztán hirtelen rájön, hogy szeret és összejövünk?<br />
– Hát... nem éppen. Csak, hogy legalább utalsz rá, vagy akár elhívod valahova... – Abban a pillanatban, ahogy befejeztem a mondatot, felpattant az ágyról és elém sietett.<br />
– Na ez az, ami teljesen kizárt! Nem fogok kezdeményezni.<br />
– Ugyan már, Sandra! Mi bajod lehetne?<br />
– Mondjuk visszautasít, és elbujdoshatok még a barátaim elől is, életem hátralevő részében. Egyébként nem fogom tálcán nyújtani magam, egyetlen pasinak sem. Soha az életben. Még Dorian<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjR5O5QmH-VduFIrmtfeDb5bmQ3GlLQ9R7Yb29Z4qEdTnoizGeyYYZHWwOh8HWisA8OpkmTq9rI2zNGlU73qOv6Zb02vhHetPXDohLK45NYkJ7rUR8Wrk6r-JSnU7UV1bPEWSv20vO4blY/s1600/large+%252821%2529.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="112" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjR5O5QmH-VduFIrmtfeDb5bmQ3GlLQ9R7Yb29Z4qEdTnoizGeyYYZHWwOh8HWisA8OpkmTq9rI2zNGlU73qOv6Zb02vhHetPXDohLK45NYkJ7rUR8Wrk6r-JSnU7UV1bPEWSv20vO4blY/s200/large+%252821%2529.gif" width="200" /></a></div>
-nek sem! – Ritkán fordult elő, hogy így parádézott, de sosem zavart. Ellenben az sokkal inkább, amit<br />
ilyenkor gondolkodás nélkül, ahogy az eszébe jutott kimondott. Imádtam és utáltam is érte egyben, de nem hibáztathattam. Amint rájött pontosan ezzel mit is mondott, a szája elé kapta a kezét. – A franc! Ashton, sajnálom! Tudod, hogy nem úgy értettem...<br />
– Semmi gond, hiszen igazad van. Én is megjártam – vontam meg vállam, ő meg elhúzta száját, majd hirtelen mégis elmosolyodott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy felvillant egy villanykörte a feje felett...<br />
– Egyébként, te csak meg se szólalj. Te sem teszel valami sokat azért, hogy közelebb kerülj ahhoz a sráchoz, aki tetszik neked... – vigyorgott.<br />
– Mi? Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, ő pedig legyintett.<br />
– Hagyjuk. Majd rájössz – mellém lépett, s a dvd-imet kezdte nézegetni. Párat ki is válogatott, s felém tartotta őket. – Inkább nézzünk meg, valami jó filmet. Oké? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Válassz!<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<br />
Amint Sandra hazament, anya pedig dolgozni, apa feljött hozzám, és biztosított róla, hogy nem lesz több ilyen az elkövetkezendő két hétben. Egy konkrét szónoklatot tartott arról, amit gondol, én pedig csak összeszorított ajkakkal bólogattam. Ekkor győződtem meg róla véglegesen, hogy biztosan nem tudnám rávenni őket arra, hogy elengedjenek Mikey-ékkal.<br />
Vacsora után visszamentem a szobámba, és nem is terveztem elhagyni azt egy jó darabig, amiben a leckém, és Luke sms-ei segítettek.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Kár, hogy nem jöttél el. Meddig szól a büntetés?</i></div>
<br />
Az íróasztalom fiókjába dobtam a füzeteimet, mikor a telefonom pittyegett. Gyorsan előkerestem a töltőmet, s csak azután válaszoltam Luke-nak.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Ennyire unalmas az a buli, hogy velem sms-ezel, ahelyett, hogy kiélveznéd? Egyébként két hétre. Suli után sem mehetek sehova, szóval a próbák és a jövőheti koncert is kilőve.</i></div>
<br />
Percekig vártam válaszát, de mikor úgy hittem, hogy mégiscsak a buli mellett döntött, a könyveimhez mentem, levettem a polcról az egyik kedvencemet, és bedőltem vele az ágyba. Még csak a könyv negyedénél tartottam, amikor valami vibráló hangot hallottam. Egy ideig kerestem a hang forrását, de az elhallgatott. Másodpercekkel később pedig újra hallható volt. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom az, amit még mikor itt volt, lehalkítottam.<br />
Leraktam az ágyam mellett levő éjjeliszekrényre a könyvet, s a telefonomhoz siettem.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Hé, ennyire nem akarsz velem beszélgetni? Ash, ne okozz csalódást. Ha nem veszed fel, egész éjszaka zaklatni foglak!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
Megforgattam szemeimet, s elvigyorodtam, miközben a választ írtam.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Nocsak-nocsak. Luke Hemmings nem képes elviselni, ha nem ugrik minden egyes lány már a legelső szavára?</i></div>
<br />
Alig küldtem el az üzenetet, már érkezett is a következő. Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan reagált, de amikor láttam, hogy csak a mobilszolgáltató volt, máris rosszabb kedvem lett. Tudtam, hogy hamarosan le fog fogyni az összes pénz a kártyámról, ezért gyorsan írtam egy újabb sms-t.<br />
Luke csak valamivel később reagált.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<i>Pár perc, és ott vagyok a házatoknál.</i></div>
<br />
Pár percig csak bámultam a telefon képernyőjét. Azt hittem káprázik a szemem. Luke idejön? Ilyenkor? Apáék tuti ki fogják nyírni. Aztán pedig engem is. Azt fogják hinni, hogy miatta késtem annyit tegnap, és azt, hogy hazudtam nekik, ami tulajdonképpen igaz is... csak nem pont úgy, és nem pont miatta. Márpedig ők úgy gondolnák.<br />
Amint észhez kaptam, gyorsan kikaptam a szekrényemből egy farmert, és egy pulóvert, majd amint felvettem őket, bebújtam a papucsomba, kezembe kaptam a telefont s az ajtóhoz léptem. Próbáltam hallgatózni, hogy vajon apa ébren van-e még, de semmit sem hallottam, így lassan kinyitottam az ajtót.<br />
Már majdnem a lépcsőnél jártam, amikor megláttam, hogy fény szűrődik ki apáék szobájának ajtaján. Ijedtemben majdnem visszafordultam, de már így is elég ideig várattam Luke-ot. Éreztem, ahogy a fülemben dobog a vér. A fejem lüktetett. <i>Ha most lebukok, kizárt dolog, hogy az elkövetkező egy évben bárhova is elengedjenek.</i><br />
Mély levegőt vettem, s amint egy kicsit lenyugtattam magam, gyorsan a lépcsőhöz mentem, majd lesiettem a bejárati ajtóhoz. Még szerencse, hogy sehol sem recseg a parketta.<br />
A bejárati ajtón kilépve, a lehető leghalkabban és leggyorsabban bezártam azt, abban a pillanatban pedig valaki megkocogtatta a vállam. Azonnal megfordultam. Először megnyugodtam, ahogy Luke-ot megpillantottam, majd a harag lett úrrá rajtam.<br />
– Te idióta! Már azt hittem, lebuktam! – kiabáltam fojtott hangon, közben pedig a mellkasát ütlegeltem. – Mondd normális vagy te? Ilyen későn, ráadásul mikor szobafogságban vagyok kijelented, hogy jössz, majd amikor ideállítasz halálra rémítesz?! – vigyora egyre szélesebb lett, majd elkapta kezeimet.<br />
– Nyugi már. Ha így haladsz, te fogod lebuktatni saját magad! – Igaza volt. Sóhajtottam, ő pedig mikor látta rajtam, hogy már nem akarom őt ütlegelni, elengedte a kezeimet.<br />
– Mondd, miért jöttél? – néztem rá, de rettentően zavart, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam, így fogtam magam, s leültem a veranda lépcsőjére. Szó nélkül követett.<br />
– Öhm... Beszélgetni? – vonta fel szemöldökét, én pedig eltátottam a számat. – Most mi az? Azt írtad le fog menni a pénz a kártyádról. Szóval... gondoltam idejövök.<br />
– Komolyan? Luke. Ez kedves, meg minden, de te nem éppen bulizni voltál? Ráért volna holnap... Ó. Öhm... hétfőn suliban is. Nem? – értetlenkedtem, ő pedig megrázta fejét. – Jut eszembe. Ráadásul a bulit, te magad szervezted!<br />
– Miből gondolod?<br />
– Amikor Karen mondta, hogy nem lesznek a hétvégén, és ne rendezzetek semmi bulit, te voltál az, akinek teljesen lerítt az arcáról, hogy már pedig bulizni fogtok.<br />
– Aljas rágalom! – tiltakozott, s megpróbált sértetten nézni rám, de mikor tekintetünk találkozott elmosolyodott. – Jó, igaz. Gondoltam rá, de ez most Calum volt – mondta én pedig megforgattam szemeimet. – Ne forgasd annyit, mert fennakadnak.<br />
– Hát persze! Kizárólag ti ketten lehettek ilyen agyamentek! – hagytam figyelmen kívül legutolsó megjegyzését, de hirtelen nyomasztó csend telepedett ránk, és Luke-ra nézve láttam, hogy maga elé néz, s közben ajkát harapdálta. Úgylátszik ezúttal tényleg megbántottam egy kicsit. – Luke...<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdL5TR_fQetBqYOhWnVhgh4SbcGmdd6g_Q4g_uVJ64g2jEWH0vHgcZkfdnweWXkSpZCCta6MImqGekrr38L9DYBL74xXSn9kS0l9n81HQ-MzSizxW5DDCINShXT_XBweCp4omHqd6DmG0/s1600/tumblr_inline_nr3whizmWm1swsfht_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="110" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhdL5TR_fQetBqYOhWnVhgh4SbcGmdd6g_Q4g_uVJ64g2jEWH0vHgcZkfdnweWXkSpZCCta6MImqGekrr38L9DYBL74xXSn9kS0l9n81HQ-MzSizxW5DDCINShXT_XBweCp4omHqd6DmG0/s200/tumblr_inline_nr3whizmWm1swsfht_500.gif" width="200" /></a>– Nem szeretem, hogy az emberek csak ennyit látnak belőlem. Nem csak egy agyament bulizós tinédzser vagyok, és nem várom azt, hogy a csajok már az első szavamra ugorjanak... – sóhajtott. – Tudom, hogy okkal van ez. Tényleg sokat bulizok és sokat csajozok, de változtatni akarok ezen...<br />
– Luke... – Egyfolytában csak a nevét mondogatva kezdtem egyre idiótábban érezni magam. Az ujjaimat tördeltem.<br />
– Ne csináld. Nem tesz jót – fogta meg kezemet, s mikor ránéztem, halványan elmosolyodott. – Ashton... Eljönnél velem valamikor... valahova? – felvont szemöldökkel néztem rá, mire elengedte kezemet s megrázta fejét. – Jó, hagyjuk...<br />
– Nem! – vágtam rá azonnal, ő pedig újra rám nézett. – Konkrétabban egy kicsit...? – biztattam. Látta rajtam, hogy mit akarok, ezért megadóan felnevetett.<br />
– Randiznál velem? – Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, de nem is kellett sokáig erőlködnöm. Egy pillanattal később, anya jelent meg előttünk.<br />
– Luke. Kérlek menj most haza – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, Luke pedig szép lassan felállt, és sűrű bocsánatok közepette elment.<br />
Anya csak ekkor nézett rám. Szemei dühösen csillogtak, ajkát pedig összepréselte. Vagy csak túl fáradt volt, vagy már oly módon feldühítettem, hogy jobbnak látta abban a pillanatban nem beszélni velem, én pedig az alkalmat kihasználva gyorsan felálltam, és besiettem a házba.</div>
Marceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-3534080721870650847.post-56376410581805020382016-03-04T12:54:00.002-08:002016-03-04T13:44:07.012-08:00Park<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: left;">
<i><span style="color: #444444;">Köszönöm a feliratkozást! </span></i><br />
<i><span style="color: #444444;">Kicsit későn, de itt az új rész.</span></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><span style="color: #444444;">Véleményeiteket, előszeretettel várom, szóval ha van kedvetek, vagy valami észrevételetek, írjatok csak!:)</span></i><br />
<i><span style="color: #444444;">Jó olvasást!</span></i></div>
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjF6MEJe_tCA5i6JFvZaZVQCBNIQ36xCcZyCEk9op2vyOokyWHabpSAIjQrBrpE5xi4Ls3aW4uhkrghCOEdLRSPqmu0svLf_l6XHZgVb6Xy4tA0slhHPSH5YWd0YAsUEdO8_lUuNCOZ2LI/s1600/large+%25289%2529.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="114" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjF6MEJe_tCA5i6JFvZaZVQCBNIQ36xCcZyCEk9op2vyOokyWHabpSAIjQrBrpE5xi4Ls3aW4uhkrghCOEdLRSPqmu0svLf_l6XHZgVb6Xy4tA0slhHPSH5YWd0YAsUEdO8_lUuNCOZ2LI/s200/large+%25289%2529.jpg" width="200" /></a> Egész álló nap a Dorian-nel való közös óráimat vártam. Tudni akartam, hogy van Maya, és azt is, hogy ő maga hogyan viseli ezt az egészet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Amint kicsengettek a negyedik órámról, a szekrényemhez siettem. Bedobáltam minden felesleges cuccot, és már szedtem elő a megfelelő könyveimet, amikor Hailey-t vettem észre, amint felém közeledett.<br />
Mély levegőt vettem, hogy felkészüljek, mire odaér hozzám. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Ashton! Nem tudod hol lehet Dorian? – vinnyogó hangja szinte már kisebb fül-, és fejfájást okozott. Sosem tudott, semmi figyelemre méltó dologról beszélni, de ezúttal megragadta figyelmemet. <i>Dorian nem jött iskolába? Ennyire rossz lenne a helyzet?</i> – Ashton! </div>
<div style="text-align: justify;">
– Bocs. Mennem kell – mondtam. Visszadobtam mindent, ami a kezemben volt, becsaptam a szekrényem ajtaját, s már ott sem voltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Úton Dorian-ék háza felé, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, miért jelez állandóan valami. Vagy hívtak, vagy üzenetem jött. Mikor megláttam pontosan mennyi is, majd' eltátottam a számat. Nem számítottam erre, bár a többiek sem arra, hogy lelépek az iskolából. Sosem csináltam még ilyet, valószínűleg pont azért ijesztettem meg őket ezzel. Többé-kevésbé osztálytársaim, Sandra, Mikey és Luke keresett, de ők nagyon sokszor. Már előre tudtam mekkora fejmosást fogok ezért kapni. Bár tudtam, hogy ha Sandra és Mikey megtudják miért, teljesen megfogják érteni, mégis kicsit ideges voltam.<br />
Befordulva a házhoz, még mindig kezemben tartottam telefonomat, s mérlegeltem. Végül küldtem egy üzenetet unokatestvéremnek és barátnőmnek arról, hogy mi történt, és ne aggódjanak - legalábbis ne miattam - majd mikor az ajtóhoz értem, zsebre vágtam a telefont, s csöngettem.<br />
Mintha csak az ajtóban várta volna, hogy valaki be akarjon jönni, olyan szokatlanul gyorsan nyitotta ki nekem az ajtót.<br />
– Szia – mosolygott rám halványan, miközben beengedett a házba. Míg én a folyosón gyorsan levettem a cipőmet, s pulóveremet felakasztottam a fogasra, Dorian a konyhába ment. Mikor odaértem, éppen a konyhapultnak támaszkodott. Egyik kezében egy pohár víz, míg a másikban valami gyógyszer volt.<br />
– Az meg mi?<br />
– Nyugtató.<br />
– Ugye tudod, hogy ezzel csak ártasz? Nagyon könnyű rászokni – mérgelődtem, mire ismételten egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Bólintott, majd kidobta a kezében levő apró kis pirulát a kukába.<br />
– Nem voltál suliba – léptem közelebb hozzá, ő pedig hátat fordítva nekem, a csaphoz fordult.<br />
– Te meg ellógtál – morogta, miközben kiöntötte a maradék vizet, majd elmosta poharát, és felém fordult. – Miért?<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEikj5wPVYM78Ya9us3w4x9ZrYo6zefkh9-OqVGLbHJtJmmZG9L7zf7qlsMkeWXvriXcCJsv43ieDQTYP5GPO2B8RJnhEdOkjrpzpwGpAdOQ4GPpMglSSRvxqe29cUaVveHePyEynh9LIB0/s1600/12825241_1068990073143396_675369997_n.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="98" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEikj5wPVYM78Ya9us3w4x9ZrYo6zefkh9-OqVGLbHJtJmmZG9L7zf7qlsMkeWXvriXcCJsv43ieDQTYP5GPO2B8RJnhEdOkjrpzpwGpAdOQ4GPpMglSSRvxqe29cUaVveHePyEynh9LIB0/s200/12825241_1068990073143396_675369997_n.jpg" width="200" /></a>– Mert aggódtam érted, te bolond – sóhajtottam, s mikor újra felém fordult, azonnal megöleltem.<br />
Szinte azonnal visszaölelt, fejét vállamra hajtotta, karjait pedig szorosan körém fonta. Mély, szaggatott levegőt vett, de éreztem, hogy közben megnyugszik egy kicsit.<br />
– Hogy van Maya? – kérdeztem, amint elengedett.<br />
– Már túl az életveszélyes állapoton, de még így is nagyon aggódnak érte az orvosok. Nem tudni, meddig tartják bent. – Hirtelen megszólalt a telefonom, én pedig ingerülten szedtem elő a zsebemből, s kinyomtam.<br />
– Bocsánat. A többiek kicsit...<br />
– Aggódnak, mert leléptél? – fejezte be helyettem a mondatot, én pedig bólintottam. – Addig jó, míg van, aki aggódjon érted. – teljes csend telepedett a helységre, én pedig az idő elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy ilyen negatív legyen. Egyszer csak felém nyújtotta kezét. – Menjünk be a nappaliba.<br />
– Rendben. De előtte... – A folyosóra húztam, de pont ekkor kinyílt a bejárati ajtó, én pedig ijedtemben úgy, ahogy voltam, lefagytam.<br />
– Hé! Minden oké? – lépett be végül barátnőm a lakásba, én pedig eleresztve Dorian kezét, Sandra-hoz léptem. – Amint megkaptam az üzeneted, el akartam jönni a suliból, de az irodalom tanár elkapott, úgyhogy csak az utolsó óráról tudtam lelépni. Dorian! Hogy vagy? Basszus, milyen idióta vagyok.. – kapott a fejéhez. – Amúgy, miért vágtok ilyen fejet?<br />
– Milyet? – vontam össze szemöldököm, ő pedig felváltva mutatott rám, majd a mögöttem álló fiúra.<br />
– Rémült. Mintha lebuktatok volna, vagy valaki másra számítottatok volna... vagy mindkettő. Főleg Dorian. – Az említettre néztem, s tekintetéből véve, pontosan ugyanarra gondoltunk.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
Amint Sandra-val meggyőztük Dorian-t, hogy maradjon otthon, mi pedig <i>tényleg</i> szívesen elmegyünk Audrina-ért, és nem lesz semmi baj, vigyázunk rá, sietősen elindultunk. Sandra fura volt, de amikor észrevette, hogy figyelem, elkezdett kérdezősködni. Ezzel pedig elvonta a figyelmemet.<br />
– Miújság Luke-kal?<br />
– Öhm... semmi. De jó is, hogy szóba hoztad – mondtam, majd elővéve telefonomat, gyorsan írtam az említettnek egy üzenetet. – Ő is keresett ma egy párszor, de neki még nem írtam.<br />
– SMS? Ugyan mióta szoktatok ti sms-ezni? – vonta fel szemöldökét, mire megforgattam szemeimet.<br />
– Nyáron is sms-eztünk. Csak nem voltunk együtt állandóan, hogy lásd is. Az meg nem igazán szokott téma lenni, hogy kikkel beszélgetek, mert egyáltalán nem érdekes. Egyébként, tegnap este óta.<br />
– És mi történt tegnap? Jaj már, Ash! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!<br />
– Az égvilágon semmi. Miután ti elmentetek, én még kivártam a próba végét, aztán elindultam. Luke utánam jött, hazakísért, és közben beszélgettünk.<br />
– És..?<br />
– És megbeszéltük, hogy mostantól többet fogunk beszélgetni – mondtam, Sandra pedig elvigyorodott. – Mi az?<br />
– Istenem, hogy az a srác nem bír magával – morogta, de az előbbi vigyora pillanatokon belül eltűnt az arcáról, én pedig nem tudtam szó nélkül hagyni.<br />
– Baj van?<br />
– Mi? Nem, dehogy. Miért kérded? – Hanglejtése sem volt a szokásos, szóval most már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs jól. Vagy esetleg titkol valamit, ami meglepő lett volna.<br />
– Most komolyan. Sandra... ugye tudod, hogy barátok vagyunk, szóval <i>bármit</i> elmondhatsz nekem?<br />
– Persze – motyogott, én pedig kitartóan bámultam őt. Tudtam, hogy érzi, és tudtam, hogy zavarja. Sóhajtott. – Rendben, de ígérd meg, hogy nem buksz ki.<br />
– Ígérem.<br />
– Olyan egyedül érzem magam néha. Persze itt vagytok nekem ti, nem is így értem. Egyszerűen csak... szükségem lenne valakire. Vagyis... nem is csak valakire. – Nem csak remegő hangjából, a gesztusaiból is látszott, hogy mennyire zavarban van. Egyfolytában a földet bámulta, és a haját igazgatta. – Igazából van valaki, aki nagyon tetszik... – motyogta, mire elmosolyodtam. Kérdőn nézett rám.<br />
– Ashton az, ugye?<br />
– Mi? Nem! – megállt, s felém fordult. – Miből gondolod?<br />
– A tegnapi nem az első eset volt, ugye? Mármint, hogy kettesben voltatok.<br />
– Nem, de csak azért, mert dobolni tanít.<br />
– Ó, bocsánat. El is felejtettem, hogy dobolni szeretnél. Ne haragudj. Olyan régen beszéltünk már róla – mondtam.<br />
– Nem baj – mosolygott rám. Közben pedig folytattuk utunkat. – Én nem említettem, hogy Ashton felajánlotta, hogy megtanít. – Elgondolkodtam. <i>Ha nem Ash, akkor ki? </i>– Dorian az.<br />
– Komolyan? – akaratlanul is jóval hangosabban szólaltam meg, ami miatt barátnőm kicsit elbizonytalanodott. – Mármint... komolyan? Mi a fene... Nem is gondoltam volna. Egyáltalán nem adtad jelét... ha jobban bele gondolok, a mai napig.<br />
– Igen. Nos, már belefáradtam, hogy minden egyes szavamra, vagy tettemre sokkal inkább odafigyeljek, ha róla van szó. Meg hát... már-már én is kezdtem azt hinni, hogy van, vagy legalábbis alakul köztetek valami.<br />
– Dehogyis – tiltakoztam egyből, de Sandra leintett.<br />
– Már biztos vagyok benne, hogy nem.<br />
– Akkor jó – mosolyogtam rá.<br />
<br />
Miután lezártuk a témát, csendben sétáltunk tovább Audrina keresztszüleinek háza felé. Amikor odaértünk, a bejárati ajtóban álltak. Amint Audrina meglátott minket, elmosolyodott.<br />
– Ne haragudj. Nagyon megvárattunk? – kérdeztem, ő pedig megrázta fejét, majd megölelt minket. – Bocsánat, hogy ennyit késtünk.<br />
– Semmi gond – legyintett Lisa, Drin keresztanyja. – William még úgysem ért haza. Nélküle pedig nem indulhatok el – mosolygott ránk kedvesen, majd leguggolt a közöttünk álló Audrinához. – Légy jó, és ne aggódj – nyomott egy-egy puszit arca két oldalára, Audrina pedig ezután hozzánk lépett, s megragadta mindkettőnk kezét.<br />
– További szép estét, és jó utat! – köszönt el mindannyiunk helyett is Sandra, majd elindultunk. Már vagy két utcával errébb voltunk, mikor Drin megtorpant.<br />
– Miért nem Dorian jött ma értem? – kérdezte hirtelen, én pedig elmosolyodtam.<br />
– Nem volt jó kedve, ezért megbeszéltük vele, hogy most mi jövünk. Baj?<br />
– Nem – nézett rám mosolyogva, s újra elindult. – Csak őt vártam.<br />
– Na és... milyen volt Lisa-éknál? Csináltatok valami érdekeset? – vágott közbe Sandra, mire Audrina felé kapta a fejét.<br />
– Nagyon jó volt. Sokat olvastak nekem, és sokat rajzolhattam. Szeretek náluk lenni, csak már hiányoznak anyáék – szontyolodott el egy pillanat alatt. Sajnáltam őt. Együtt éreztem vele, de örültem, hogy tegnap este nem volt otthon.<br />
– És hogyhogy itt voltál? – kérdezte Sandra, ám ezúttal én válaszoltam.<br />
– Olyankor, amikor Maya-nak pár napra el kell mennie munkaügyben, idehozza Drin-t. – Őszintén szólva meglepett, hogy Sandra erről nem tud, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.<br />
Már több, mint az út felénél jártunk, és meglepően nagy volt a csend. Hiába. Sejtettem, hogy mielőtt még hazaérnénk vele, mondani, vagy kérdezni fog valamit. Ismertem már, és szokatlan volt, hogy ilyen csendben van. Pláne, hogy óvodáskorú. Lehetek én a rossz, de véleményem szerint, egy bizonyos korig a gyerekek be nem tudják fogni a szájukat.<br />
Ám, igazam lett. Mikor a házukhoz értünk, megállított minket, elengedte a kezünket és elénk állt. Szomorú pillantást vetett ránk. Aggódtam érte, nem akartam, hogy túlságosan is rosszul viselje, ami Maya-val történt.<br />
– Haza fog jönni?<br />
– Persze, hogy hazajön! Sosem hagyna itt titeket – mosolyogtam rá bátorítóan, de semmit sem használt. Szemei megteltek könnyekkel. – Audrina...<br />
– Nem akarom, hogy elmenjen. – Amint a mondatot befejezte, elsírta magát, én pedig nem tudtam mást tenni. Egyszerűen csak odaléptem hozzá, leguggoltam, s megöleltem őt.<br />
– Nem lesz semmi gond – suttogtam.<br />
Pár percig úgy voltunk, míg végül sikerült kicsit jobb kedvre derítenünk Audrina-t, de sikerült, és ez volt a legfontosabb. Amint elléptem tőle, megtörölgette szemeit, majd elindult, be a házba.<br />
Utána kiáltottam volna, ám a telefonom, mely már órák óta nem szólalt meg egyszer sem, váratlanul megcsörrent, így elterelve róla a figyelmemet.<br />
– Nem nézed meg?<br />
– De – mondtam, miután megköszörültem torkom. Előhúztam zsebemből a telefont, és amikor megnyitottam az üzenetet, azonnal elmosolyodtam. Gyorsan válaszoltam, majd vissza is csúsztattam a helyére a kis készüléket. Sandra kérdőn nézett rám. – Mennem kell. Holnap találkozunk, oké? Addig legyél velük – intettem fejemmel Dorian-ék háza felé, s válaszra nem várva, el is indultam a házunktól nem messze levő parkba.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A parkba érve, egyből a szokásos helyünk felé vettem az irányt. Odaérve a hintában pillantottam meg Ashton-t, aki az érkezésemre kiugrott onnan, és elindult felém. </div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEipLav05niEWe_FWhYNUF1xYiwmc3rHw46NIEc6V4bwNefxHXnjxmx7xCmN2GatpkCMzLsxMjD4JSftK3kL5-SQpF7Ms3q1EWdfGmoO7R91dDqbdSIT4jMzrOxWBonldmLzfjK3EGCVpYU/s1600/5-seconds-of-summer-5sos-ashton-irwin-gif-Favim.com-3790988.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="83" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEipLav05niEWe_FWhYNUF1xYiwmc3rHw46NIEc6V4bwNefxHXnjxmx7xCmN2GatpkCMzLsxMjD4JSftK3kL5-SQpF7Ms3q1EWdfGmoO7R91dDqbdSIT4jMzrOxWBonldmLzfjK3EGCVpYU/s200/5-seconds-of-summer-5sos-ashton-irwin-gif-Favim.com-3790988.gif" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
– Szia – mosolygott rám, amint odaért hozzám.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Szia – mosolyogtam vissza automatikusan. Szétnéztem, majd a hozzánk legközelebbi padon állapodott meg a tekintetem. Ashton vette a célzást. Elvigyorodott, miközben a padhoz sétáltunk. – Mi az?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Semmi – mondta, miközben leült mellém. – Hogy vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Egész jól. Főleg, hogy úgy tűnik, nem akarsz kinyírni. Egyébként, hogyhogy itt? – kérdeztem. Szétnéztem a parkban, ahol a nyáron annyi időt töltöttem a srácokkal és Sandra-val. Még csak egy hónap telt el azóta, és mégis sokkal, de sokkal több időnek tűnik.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Már rég lenyugodott mindenki, de a délutáni <i>Nagy Szökés</i> után gondoltam, a szokásos takarodó után egy órával, egy ilyen üzenettel könnyebben idecsalhatom a kis szabályszegőt. A próba pedig elmaradt, miután Mikey szanaszét aggódta magát, amíg vetted a fáradtságot, hogy írj neki. Így volt egy kis időm. Gondoltam eljövök ide, aztán pedig, hogy találkozhatnánk. – Bosszúsan néztem rá, mondandója első része miatt, ő pedig elnevette magát, s lábával meglökte az enyémet. – Ugyan már. Csak viccelek. Jó, Mikey-val nem. Tényleg aggódott... de azt még mindig nem tudom elhinni, hogy ellógtál. Te. A mindig pontos, a jó, a tökéletes Ashton Knight.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ha tudnád mennyi mindennel lephetlek még meg – vigyorogtam rá.<br />
– Ugyan, mivel? – vigyorgott vissza, mire meglöktem vállammal.<br />
– Majd egyszer megmutatom. Nem vagyok én ám olyan jól nevelt, mint ahogy azt ti gondoljátok.<br />
– Hiszem, ha látom – lökött vissza ő is. – Szóval kíváncsian várom. Mikor is akarod megmutatni? Megpróbálok nem beszervezni semmilyen programot sem akkorra. Tiéd lesz az egész napom, hogy bebizonyítsd – piszkált tovább, én pedig zavaromban inkább témát váltottam.<br />
– Hogyhogy elmaradt a próba? – arcát fürkésztem, várva a választ, de csak sóhajtott. – Mi az?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Semmi.<br />
– Na. Ne legyél már hirtelen nő – nevettem kényszeredetten.<br />
– Délután volt egy kis összezörrenés Luke és Mikey között, de semmi komoly. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Az unokatesóm nem örül, hogy egy barátját esetlegesen érdekelhetem? – vontam fel szemöldökömet, Ash viszont szabályosan kinevetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Esetlegesen? Komolyan ennyire nem veszed észre? – értetlenkedett, majd megrázta fejét. – Á, mindegy.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ash!</div>
<div style="text-align: justify;">
– Luke-ot nem csak esetlegesen érdekelheted. Őt <i>tényleg</i> érdekled. Ezért is akadt ki Mikey. Mikor megtudta, hogy ideköltöztök, az volt az első dolga, hogy figyelmeztessen minket, nehogy megpróbáljon bármelyikünk is kikezdeni veled.</div>
– Komolyan? - <i>Lehet erre gondolt pár órával ezelőtt Sandra is.</i><br />
– Igen, de mindegy, mert úgy látszik, hasztalan volt – nézett rám furán, s ezután csend telepedett ránk. Egyáltalán nem volt kínos, valamiért mégis úgy éreztem, hogy meg kell szakítanom valamivel.<br />
– Inkább foglalkozzon azzal, hogy végre találjon magának valakit. Esküszöm, sokszor csak nincs kivel levezetnie a frusztrációját, ezért csesztet minket – morogtam, Ashton pedig megvonta vállát. Telefonja csörögni kezdett, de ő nem vette fel. Felvontam szemöldököm.<br />
– Szeretem ezt a számot – indokolta, közben tekintetét le nem szakította volna az előttünk pár méterre levő hintától. Gyanítottam, hogy valami más van a háttérben, minthogy ez a kedvenc száma, de ráhagytam.<br />
– Én is szeretem – néztem rá, mire elmosolyodott.<br />
– Tudom – mondta, a szám pedig abban a pillanatban elhallgatott.<br />
– Mit is akartam... ja igen! Miújság Amy-vel? – Mosolyát egy pillanatra felváltotta valami szokatlan mélabú. Sóhajtott.<br />
– Szakítottunk.<br />
– Mi? Hogyhogy? És mikor? – rám nézett, s elmosolyodott. Egyáltalán nem értettem.<br />
– Még múlt hétvégén. Beleszeretett valakibe. Találkoztunk, hogy beszéljünk, őszinte volt, ahogy én is vele, és rájöttünk, hogy nem igazán illünk össze. – Újra megcsörrent a telefonja, ő pedig ismételten nem vette fel. – Mennem kell. – Felállt a padról, s kezeimet megfogva felrántott, én meg egyenesen neki estem. Mindketten felnevettünk.<br />
– Majd találsz valaki mást, oké? Valakit, aki megbecsül és szeret – mosolyogtam rá, mikor hátrébb léptem, amennyire csak tudtam, de a pad útban volt. Ashton látva zavaromat, amit a közelsége okozott, szintén hátrébb lépett egyet.<br />
Csend telepedett ránk, miközben úgy láttam tépelődik valamin. Egyik lábáról a másikra állt, és egyszer kicsit mintha előrébb billent volna, én pedig vártam, vajon mit szeretne, de végül csak beletúrt hajába.<br />
– Holnap beszélünk, Ashton – mondta, majd otthagyva engem, elindult hazafelé.<br />
<i>A francba, hogy pont ellentétes irányba lakunk.</i></div>
Marceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-3534080721870650847.post-63531172025493903162016-02-27T10:00:00.000-08:002016-02-29T00:12:49.033-08:00Luke<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<span style="text-align: justify;"><span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Az osztályteremből kifelé sietve próbáltam lehagyni a nyomomban levő két idiótát, több-kevesebb sikerrel. Ahogy kiléptem a kapun, kellemes, hűsítő szellő csapta meg az arcom, én pedig megálltam, s szemeimmel kutatni kezdtem. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
– Komolyan! Nem akarsz megtanulni dobolni?</div>
<div style="text-align: justify;">
A kérdést figyelmen kívül hagyva kutattam tovább szemeimmel, hátha megpillantok egy ismerős, fekete Opelt. <i>Az sem érdekel, ha nem ő az. Figyelemelterelésnek tökéletes.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
– Veszünk neked parókát is...Naa, Ash!</div>
<div style="text-align: justify;">
Szemforgatva vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Mikeyt. Már vagy harmadjára hívtam a mai napon. Jobb lábammal idegesen doboltam, mikor úgy tűnt, ezúttal sem veszi fel, ám mielőtt kinyomtam volna a hívást, felvette.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Hol vagy?!</div>
<div style="text-align: justify;">
– Fordulj jobbra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Automatikusan le is tettem a telefont, és elindultam az említett irányba. Mikey az autójának dőlve állt, s vigyorogva figyelte, ahogy hármasunk közeledik felé. amivel csak még jobban felhúzott.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Meg ne szólalj! – mordultam rá, s amint bevágódtam az anyósülésre, vettem egy mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsek. Hallottam, ahogy a három srác nevetve üdvözli egymást, mire megforgattam a szemeimet. <i>Kösz, Mikey. Igazán.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Miután végre ők is beszálltak a kocsiba, előhalásztam a telefont. Küldtem egy üzenetet Doriannek, majd pedig headsetemet bedugva a fülembe, elindítottam a kedvenc lejátszási listám.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valójában az elmúlt időben már sikerült többnyire hozzászoknom a srácok hülye vicceihez és piszkálódásához. De szinte állandóan visszatérnek ehhez a helycserés dologhoz, és néha már igazán kihoznak ezzel a sodromból.<br />
<br /></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Abban a pillanatban ahogy megálltunk Mikeyék felhajtóján, kipattantam az autóból, s beviharzottam a házba.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Szia, Karen. Hogy vagy ma? – mosolyogtam az éppen odaérkező nagynénémre.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ashy! – mosolygott vissza rám, de láttam rajta, hogy siet valahova, s fejben már valószínűleg nem teljesen itt jár. Ide-oda pillantgatott, és kapkodott. A táskáját kutatta, de biztos voltam benne, hogy nincs gond. Hiszen azt már akár akarattal, akár akarat nélkül, de tudtomra adta volna. – Egész jól, köszönöm – oldalra kapta a fejét, s felkapta a mellette levő komódról a kulcsait, majd újra rám nézett. – Ne haragudj. Majd máskor beszélgetünk, oké? Most nagyon sietek.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Persze – mondtam. Gyorsan levettem a bakancsomat, és elálltam az útból. Ugyanekkor lépett be a lakásba a három srác.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Szia, anya! – kiabált Mikey reflexből, s igazán meglepődött, amikor megpillantotta a készülődő Karent.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Holnap reggel egész hétvégére elmegyünk apáddal. Ma még el kell intéznem egy-két dolgot. Pár ember átjöhet, de lehetőleg semmi házibuli!</div>
<div style="text-align: justify;">
– Úgy ismersz te engem? – vette elő unokatestvérem a lehető legártalmatlanabb mosolyát, Karen pedig sóhajtott.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Apád késő este jön csak. Még holnap reggel átbeszéljük, mik hétvégére a szabályok. Sziasztok – hagyta rá végül, majd pedig elviharzott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Luke vigyorogva dörzsölte össze kezeit, mire felvontam a szemöldököm.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Eszedbe se jusson.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Mikey szobájában voltunk. Luke és Calum xboxoztak, én az ágyát vettem be, hogy kényelmesen tudjak olvasni, Mikey viszont fel-alá járkált a házban. Vagy éppen próbálta lefoglalni magát, vagy azon zsörtölődött, hogy vajon hol lehet ennyi ideig Ashton. Hiszen alig tíz perc múlva kezdődik a próba és egyrészt, még a próbaterembe is el kell menni, másrészt, szinte mindig vagy egy órával hamarabb itt van, ha másért nem, azért, hogy a próba kezdetéig kiakaszthassa Mikeyt valami hülyeséggel.<br />
Hirtelen megcsörrent az íróasztalon levő telefonom, mire Mikey felém kapta a fejét, majd a telefonomra nézett. Egyszerre vetődtünk érte, de mivel ő közelebb volt hozzá, s nekem még fel is kellett kelnem az ágyról, ő vette el. Utánakaptam, de hátat fordított, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam tőle elvenni a telefont.</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhRIVRXXsa_2sNNcjgxF7syuf_m4sIe16BzXrrehpakWml5nql_12vAIqVDAkF9yG66Aq8auFBLhRjs-zcqZX_IMemD89vzkvpoRdjXHByAKiaMX9mhAKwzVwARz2hY3GKMjP-AoMH7Q3ic/s1600/tumblr_static_tumblr_static_a6w6e16c0e80s4g4ocggkss04_640.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="111" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhRIVRXXsa_2sNNcjgxF7syuf_m4sIe16BzXrrehpakWml5nql_12vAIqVDAkF9yG66Aq8auFBLhRjs-zcqZX_IMemD89vzkvpoRdjXHByAKiaMX9mhAKwzVwARz2hY3GKMjP-AoMH7Q3ic/s200/tumblr_static_tumblr_static_a6w6e16c0e80s4g4ocggkss04_640.jpg" width="200" /></a></div>
– Ugyan már! Komolyan azt hiszed, hogy Ashton írt? Pont nekem?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Előfordulhat – nézett rám egy pillanatra, majd megpróbálta feloldani a képernyőzárat, ám a jelszó meggátolta ebben.</div>
<div style="text-align: justify;">
– És miért nekem írna amiatt, hogy miért késik a próbáról?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Mert <i>nagyon</i> jóba vagytok. Vagy nem? – fordult végre felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ajjaj! Dorian tud erről? – hallottam mögülem Calum cukkolódását, de ráhagytam. Pontosan úgy, ahogy az utóbbi három hónapban is. Higgyen amit csak akar. Csak unokatestvéremre koncentráltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Honnan veszed? Mármint oké, jóba vagyunk, hiszen sok idő töltök veletek, de nem értem a többit. És a vádló hangsúlyod sem...</div>
<div style="text-align: justify;">
– Szóval tagadod, hogy sms-eztek? – vonta fel szemöldökét. Egy pillanatra még a levegőm is benn ragadt. <i>Honnan tudja?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Éreztem, ahogy egyre inkább zavarba ejt a kínos csend, ami ránk telepedett, így inkább erőt vettem magamon.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Nem. Tényleg szoktunk – válaszoltam végül tettetett nyugalommal, és egy sóhaj után folytattam. – Mert barátok vagyunk, te nagyon okos! És most add ide a telefonomat! – nyújtottam felé a kezem, mire ő beleejtette azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan feloldottam a zárat, majd megnyitottam az üzenetet, s miután elolvastam, Mikey arcába nyomtam a telefont.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ugye megmondtam? Csak Dorian írt. Érdeklődik, hogy miújság, és hogy hova jöjjön. – Tanácstalanul végignéztem a srácokon, de látván, hogy jelen pillanatban Luke-ot és Calum-ot jobban érdekli az xbox, Mikey pedig elkezdett körbe-körbe járkálni, megvontam vállam. – Jó. Akkor írok neki, hogy jöjjön ide. Michael Gordon Clifford! Te meg mi lenne ha abbahagynád a járkálást? Helyette inkább fogd magad, és hívd fel Ashtont! Már kezdek tőled elszédülni.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<br />
<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>A próbaterem felé vezető úton írtam egy-két üzenetet Sandra-nak, de egyikre sem válaszolt. Gondoltam miután vége lett az utolsó órájának, és az öccséért is elment, még akadt valami dolga, esetleg a szüleivel. Ám amikor beléptünk a terembe, meglepetten konstatáltam, hogy ő már ott volt. Egy kellemetlen érzés kezdett el mardosni belülről, és a gondolatok is csak úgy cikáztak fejemben. De gyorsan ki is vertem őket onnan, mielőtt még mindenféle összeesküvés-elméletet raktam volna össze, és egy széles mosolyt erőltettem arcomra.<br />
– Hát ti itt, így kettecskén? – vigyorgott rájuk Calum, mire megforgattam szemeimet. Hozta a szokásos formáját...<br />
Ashton felnevetett, majd felkelt a dobok mögül, s gyors léptekkel elindult felénk. Barátnőm követte a példáját.<br />
– Szia – ölelt meg mosolyogva mikor odaért hozzám, én pedig visszaöleltem.<br />
– Ash, te csajozógép! Mondd csak, miket csináltatok, amíg mi ideértünk? – húzogatta szemöldökét Calum, ahogy Ash odaért, Luke pedig közelebb lépett hozzájuk.<br />
– Szólhattál volna, hogy már itt vagy! Mikey össze-vissza járkált egész délután, és annyira idegesítő volt! Ha nem lett volna ott az xbox, tuti leütöm – mondta, mire az említett a hátára ugrott. Szerencsére Luke-ot nem érte felkészületlenül, és a reflexei is elég jók, így nem végezték arccal a földön.<br />
– Tipikus – méltatlankodtam, majd inkább karon ragadtam Sandrat, és a szokásos helyünkhöz húztam. Odaérve lehuppantam a kanapéra. Erről a helyről tökéletesen láttuk a fiúkat is, de közben nem kellett ott ácsorognunk előttük, mint valami idióta - ugyanis a közvetlen közelükben semmi ülőalkalmatosság nem volt. Persze azokon kívül, amiket általában ők használtak.<br />
– Ugye nem egy szokásos lányos csevegés lesz ez? Csak mert nincs kedvem most sem azt tettetni, hogy hívnak, sem a többiek felé állni, sem pedig elmenni. Ugye nem baj? – lépett hozzánk Dorian, én pedig megráztam a fejem. Erre ő lehuppant szorosan mellém, a még szabadon levő helyre és átkarolt<i>. Később majd kikérdezem Sandrat.</i><br />
<i><br /></i>A fiúk percekkel később már hozzá is kezdtek a próbához. Mosolyogva figyeltem, hogy milyen átéléssel csinálja mindenki azt, amit csinál. Ashton volt a legszembetűnőbb. Látszott rajta, hogy már <i>nagyon</i> régóta dobol, és imádja is.<br />
Továbbvezettem tekintetemet, s amikor Luke-hoz értem, ijedtemben kicsit hátradőltem. Csak abban az egy dologban reménykedtem, hogy nem vágtam közben bugyuta fejet. Pontosan engem nézett, ami túlságosan is felkészületlenül ért. Talán az egyik dolog, ami a legjobban zavart, hogy már percek óta úgy bámultam őket, mint egy idióta. Reménykedtem, hogy nem vett észre belőle semmit.<br />
– Te is látod? – súgta oda nekem Sandra, én pedig egy aprót bólintottam. – Végre. Ez már a második szám, ami alatt végig téged bámul...<br />
– K-komolyan? – fordultam felé, ezzel megszakítva Luke-al a szemkontaktust. Hangom szokatlanul rekedtesen csengett.<br />
– Igen – bólogatott barátnőm hevesen. – Várj. Te tényleg nem vetted észre? Hiszen egész végig le sem vetted róluk a szemed.<br />
– Lehet, de annyira azért mégsem. Csak néztem, de nem láttam. Az előbb pont elbambultam, ezért amikor visszatértem a gondolataim közül, meglepett, hogy Luke engem néz.<br />
Barátnőm hümmögött egy ideig, tekintetét oda-vissza járatta köztünk, majd sóhajtott.<br />
– Tetszel neki, ez már biztos – jelent meg egy hatalmas vigyor az arcán, majd elkomorodott. – De ha esetleg randira hívna... Vigyázz vele. Tudod milyen.<br />
– <i>Én</i> nem tudom. <i>Te</i> tudod. Én csak azt tudom amit mondtál, de mivel te vagy a legjobb barátnőm, és tudom, hogy bízhatok az ítélő képességedben, megfogadom a tanácsod. De ha eddig nem tette meg, nem hinném, hogy pont most jutna eszébe, hogy randira hívjon.<br />
– Nála sosem lehet tudni – vonta meg vállát, s úgy tűnt, hogy már lezártnak tarja a beszélgetést, amikor újra felém fordult. – De ha megbánt, kicsinálom – morogta, mire elvigyorodtam.<br />
<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjt0BrIB9zkurUACY3zyFclFmzmgXCOf8pP6u4PbHyxLFE8lT24IL7AeRU912hu8oKf5oUV8GkmGfjwiKAoVTJP4db8olpAR3pM1CHVoTQc4PsoVWt-fTFtCDYrZ4eEEWj9cJFeMQbN45ui/s1600/tumblr_inline_n3l5uaDYVe1r9cj1c.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="98" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjt0BrIB9zkurUACY3zyFclFmzmgXCOf8pP6u4PbHyxLFE8lT24IL7AeRU912hu8oKf5oUV8GkmGfjwiKAoVTJP4db8olpAR3pM1CHVoTQc4PsoVWt-fTFtCDYrZ4eEEWj9cJFeMQbN45ui/s200/tumblr_inline_n3l5uaDYVe1r9cj1c.gif" width="200" /></a>– Na, hogy tetszik? – ült le a kanapé mellett levő fotelbe Luke, én pedig őszintén meglepődtem, s kicsit zavarba is jöttem, hiszen azonnal eszembe jutott amit Sandra mondott.<br />
– Mi?<br />
– Az új szám – ráncolta szemöldökét. Próbáltam erőt venni magamon, hogy mindenképp rá koncentráljak, de ahogy a piercingje az alumínium dobozos kólának ütközött, azon kaptam magam, hogy az ajkát bámulom, és az alumíniumnak koccanó fém hangja visszhangzik a fejemben. És nekem ez az egész csak két-három perc feszült csend után tűnt fel. <i>A francba.</i><br />
– Jaj, bocsi... Szóval, ja. Igen.. Az új szám... – megköszörültem a torkom, a mai napon már kitudja hanyadjára - Nagyon jó. Tetszik.<br />
– Ennek örülök – mosolyodott el újból, mire elszakítottam róla tekintetem, s az éppen közeledő Dorian-Sandra párosra szegeztem azt. Minél közelebb értek, annál inkább látszott, hogy valami nincs rendben.<br />
– Meddig próbáltok még? – fordult Dorian Luke felé, amint ideértek.<br />
– Körülbelül három szám van még hátra – mondta, Dorian pedig - valószínűleg - egy kis fejben számolás után hozzám fordult.<br />
– Hazaviszem Sandra<span style="font-family: inherit;">t. Aztán v</span>isszajövök érted, oké?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Nem kell. Majd hazasétálok.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Biztos? – kérdezte, én pedig bólintottam. Zavartan dörzsölte a tarkóját, Sandra-ra nézett, aki éppen Ashton-nel beszélgetett, majd újra rám. – Később még átmegyek, vagy valami...</div>
<div style="text-align: justify;">
– Oké – mosolyogtam rá, s mikor végre megnyugodott, odament Sandra-hoz, aztán pedig már ott sem voltak. Újra Luke-ra néztem, aki haragosan nézett utánuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Erős késztetést éreztem aziránt, hogy rákérdezzek, miért van ez, de ő gyorsan megitta a maradék üdítőjét, s már vissza is ment a srácokhoz. Én pedig ott maradtam, egyedül, a gondolataimmal.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>A próba végeztével gyorsan elköszöntem a fiúktól. Kilépve az utcára végigfutott rajtam a hideg. Ösztönösön összefontam magam előtt a karomat, hogy védjem magam a hideg elől. Lehet, hogy nem repkednek felénk a mínuszok, de most estére egy kicsit azért leesett a hőmérséklet, és egy szál pólóban nem volt túl kellemes.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szétnéztem a parkolóban, hogy megbizonyosodjak róla, Dorian nem jött vissza mégis értem, majd mikor már biztos lehettem benne, hogy nincs itt, elindultam hazafelé. A sarkon befordulva hallottam, hogy fut utánam valaki, és amikor hátranéztem Luke-ot pillantottam meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor odaért hozzám, kérdőn néztem rá, ő pedig elnevette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Elkísérlek. Úgyis csak egy pár utcányira lakunk egymástól - magyarázta, én pedig zavartan elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Oké – pusmogtam. Visszafordultam a megfelelő irányba, majd elindultam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy idő után kezdtem kételkedni abban, hogy biztosan szívesen hazakísér, vagy egyáltalán ténylegesen velem van, és nem csak én képzelem oda. Elvégre Luke-ról van szó, és igazán... <i>nem ő lenne</i>, ha csak csendben sétálna mellettem ahelyett, hogy, mint általában, be nem állna a szája. Ám elszóltam magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Történt ma valami? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. Nem tudtam mire gondolhat, s ezt valószínűleg ő le is olvasta az arcomról. – Olyan... fura voltál. Vagy idegeskedtél, vagy éppen csendben üldögéltél, és úgy tűnt, nagyon álmodozol valamiről.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen minden levegő kipréselődött belőlem, és csak lestem magam elé, de próbáltam gyorsan keresni magamnak valami kapaszkodót.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Még jó, hogy idegeskedtem! Egész nap csesztettetek! – mordultam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Jó, ez igaz – sóhajtott. – De akkor is.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Nem tudom... azaz nem. Nem történt ma semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok – megvontam a vállam, s újra ránéztem. – De miért is érdekel, hogy mi van velem?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ash, Mikey unokatesója vagy és kedvellek. Ez nem elég? – értetlenkedett. Szemei elkerekedtek , amikor felfogta mit mondott. – Mármint, nem úgy értem... Csak... áá, miért baj az, ha érdeklődök?</div>
<div style="text-align: justify;">
– Mert nem szoktál.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ez nem igaz – vágta rá rögtön, én pedig kérdőn néztem rá. – Oké. Tudom, hogy az utóbbi időben nem valami sokat beszéltünk, de attól még ugyanúgy barátomnak tekintelek, mint nyáron. Most egyszerűen csak... évkezdés van. Ilyenkor mindig összekutyulódnak a dolgok. </div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintottam. </div>
<div style="text-align: justify;">
– Akkor is fura vagy – motyogtam magamnak. Mikor észbe kaptam, hogy ezt nem csak fejben mondtam, szemem sarkából Luke-ot figyeltem, hogy reagál-e valamit. De csak csendben sétált, tekintetét pedig kitartóan a járdára szegezte.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
– Ash... – szólalt meg meglepően halkan a mellettem álló srác, miközben befordultunk a házunkhoz. Ott megláttam a veranda lépcsőjén ülő Doriant, ami szokatlan volt, így Luke-ot figyelmen kívül hagyva, elindultam hozzá. Luke azonban elkapta karomat, s maga felé fordított. Arca csalódottságot tükrözött. – Ezentúl többet beszélgetünk, oké?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjSgJu29F1Y8fApkA6GfCQsa2eNVDFxVDC5xS4bBbkFT-jRQ9CvHYNJB4ncf4IWx4Nw7bPa-7vF7OG3cxOmhzLvLMgY3x6MQkN1nLRGK0WOWw10kuV8xTHze6uSZszm9gsTkCbN9mxFEIoG/s1600/tumblr_nqwe4x4DPu1tkjmdbo1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="106" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjSgJu29F1Y8fApkA6GfCQsa2eNVDFxVDC5xS4bBbkFT-jRQ9CvHYNJB4ncf4IWx4Nw7bPa-7vF7OG3cxOmhzLvLMgY3x6MQkN1nLRGK0WOWw10kuV8xTHze6uSZszm9gsTkCbN9mxFEIoG/s200/tumblr_nqwe4x4DPu1tkjmdbo1_500.jpg" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
– Oké – súgtam magam elé, ő pedig megölelt. A meglepettségtől nem tudtam hirtelen mit csináljak. Esetlenül visszaöleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Jó éjt – mosolygott rám mikor elengedett, majd hátat fordított nekem s tovább is ment. Egy percig értetlenül bámultam utána, de aztán eszembe jutott a veranda lépcsőjén üldögélő barátom, így odasiettem hozzá.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Dorian! Történt valami? – percekig vártam, de semmi válasz. – Dorian! – szóltam rá újból, ám továbbra sem tűnt úgy, hogy válaszolni akarna. Sóhajtottam, és leültem mellé a lépcsőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Legalább fél órája ültünk már ott. A létező összes látható csillagot megszámoltam már az égen. A kocsikat, és a már kialudt lámpákat az utcában. Csodálkoztam, hogy anyáék még nem jöttek ki az állandóan világító lámpára, de gondoltam, hogy ha bármelyikük is ébren volt még vagy felébredt, sejtette, hogy én vagyok az. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ellenben számíthattam rá, hogy másnap meg fognak szidni, és talán még büntetést is kapok, hiszen nem rám vall, hogy ilyen sokáig kimaradok iskolaidőben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már kezdtem feladni a reményt, hogy még ma este ágyba kerülök, és éppen elnyomtam egy újabb ásítást, mikor Dorian végre felém fordult. </div>
<div style="text-align: justify;">
Szemei könnyesek voltak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>– Anyának balesete volt...</i></div>
Marceline •http://www.blogger.com/profile/14631851748719899583noreply@blogger.com0