Közlemény

Sziasztok!

Először is, remélem mindenkinek jól telt a szünete. Másodszor pedig, bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyit kések, és gyűlölöm a kifogásokat, de meg kell értenetek, hogy vizsgákra készülök, illetve otthon jelenleg nincs internet. (Előreláthatólag egy-két héten belül már lesz.)

A részeket addig is írogatom, valószínűleg - hogy behozzam a lemaradást - amint el tudom kezdeni feltenni őket, két-három naponta lesznek.

Remélem így kiengesztelhetlek titeket. :)

További szép napot nektek!

Üdvözlettel:

Marceline

Aaron

Sziasztok!

Ez a rész kicsit rövidebb, mint a többi, de őszintén szólva a flashback-eket nem is igazán terveztem hosszabbra. :) 

Köszönöm a cseréket, az újabb feliratkozásokat és Raven-nek, hogy kommentelt!

Jó olvasást!

FLASHBACK

2014. május eleje

         Az iskolaépületét sietősen elhagyva, a lehető legnagyobb csendben sétáltam át az udvaron. Közben ide-oda pillantgattam, s reméltem, hogy senki sem vesz észre. Tekintve, hogy hajnal volt, még nem jött föl a nap, és sötétben nehezebb kiszúrni, de mégis féltem. Amint kiléptem a kapun, igyekeztem a lehető legtávolabb keresni egy helyet, ahol jól el tudtam bújni, és ahonnan meg tudtam figyelni az épület bejáratát. Csak a sövényt találtam megfelelőnek erre, így leguggoltam mögé, s vártam. Csak vártam, vártam és vártam, de sehol senki. 

Már éppen úgy döntöttem, hogy megszegem amit megbeszéltünk, és felhívom őt, amikor valaki megkocogtatta a vállam. A hirtelen fordulatnak köszönhetően pedig - amit ijedtemben tettem -, a földre ültem. Aaron nevetve fölém hajolt.

– Kényelmes?

– Nagyon. Te is kipróbálhatnád – gúnyolódtam, s kezeimet nyújtottam felé jelezvén, hogy ahelyett, hogy kinevet, inkább húzzon fel. 

– Nem dőlök be ennek – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet.

– Ja. Tényleg úgy nézek ki, mint aki le tud rántani a földre – dohogtam, ő meg sóhajtott, majd végre megfogta kezeimet, én pedig lerántottam. – Bocsi. – Erre már ő forgatta szemeit. Morogva felállt, leporolta magát, s hátrébb lépett egyet. Gyorsan én is felálltam, s rögtön az iskola felé fordultam.

– Ugyan, ne parázz már. Csak a gondnok van itt, bár tudnám mi a francnak. De ha eddig nem buktunk le, akkor ezután sem fogunk – vigyorgott magabiztosan.

– Legyen úgy – bólintottam, miközben előhalásztam a telefonom. – Jézusom! Ezek sosem alszanak? – szólaltam meg kicsit hangosabban, mint akartam, mire Aaron a számra tapasztotta a tenyerét.

Pillanatokkal később el is vette onnan, majd kivette a kezemből a telefonomat. – Hé!

– Inkább gyere ide – húzott közelebb magához, s miközben farzsebembe csúsztatta jogos tulajdonomat, megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, automatikusan a hajába túrtam, ő pedig elvigyorodott. – Kis telhetetlen... – szakította meg a csókot, én pedig egyik kezemmel mellkasára csaptam.

– Pofa be! – szóltam rá, de közben én is csak vigyorogni tudtam. Nem szólt semmit, csak újra megcsókolt.

***

         Az egész délelőttöt Aaron-nel töltöttem. Gondtalan voltam, és nem paráztam azon, hogy mi lesz, mégis, mikor elindultam hazafelé, görcsbe rándult a gyomrom. Egész úton nyugtatgattam magam, és valamennyire sikerült is javítanom a helyzeten.
Amikor odaértem, meglepetten láttam, hogy nem áll a felhajtón apa autója, de örömmel fogadtam, hiszen ez azt jelentette, hogy elmentek otthonról. Legalább még egy ideig nem futok velük össze, és nem kell magyarázkodnom.
Amint beléptem a házba, a szobámba siettem. Ott ledobáltam a cuccaimat, s gyorsan előkerestem magamnak pár új ruhát. Miután lefürödtem és felöltöztem, megállapítottam, hogy egész tűrhetően festek a tegnap esti Aaron-nel tartott kis kétszemélyes bulinkhoz képest, így teljes nyugalommal letelepedtem a laptopom elé.
Azt hittem, hogy lesz pár órám, mielőtt még hallgatnom kellene a szüleim újabb dorgálását, ám tévedtem. Meglehetősen hamar hazaértek, s azonnal fel is jöttek hozzám.
– Ahston Sofia Knight! Mégis mit képzelsz magadról?! – kezdett el kiabálni apa, én pedig szép lassan feléjük fordultam.
– Nem csináltam semmit – mondtam a lehető legnyugodtabban.
– Hol voltál? Miért nem jöttél haza tegnap este? Legalább felhívhattál volna minket! Tudod, mennyire aggódtunk érted? Szegény édesanyád egész este le se tudta hunyni a szemét! Azt hittük, hogy valami bajod esett! – fortyogott a dühtől, én pedig kezdtem kicsit megijedni. Még soha nem akadtak ki ennyire. Azt hittem, hogy már hozzászoktak, hiszen pár hónapja már ez ment.
Anyára néztem, aki apa mögött állt és csak sírt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert csalódást okoztam, vagy azért, mert megkönnyebbült, hogy otthon vagyok, de jelen pillanatban ez úgyse segített rajtam. Rosszul éreztem magam. Mindig is utáltam, ha anyát sírni láttam.
– Sajnálom... – motyogtam, mire apa arcán egy pillanatra megjelent a meglepettség, de gyorsan rendezte is arcvonásait.
– Sajnálhatod is! Mostantól nem mész sehova, amíg meg nem tanulsz viselkedni! – szinte szó szerint leesett az állam. Megszeppenve húztam össze magam, mikor mellém lépett. Még sosem ütött meg, de féltem, hogy ezúttal megteszi. Ám ahelyett, hogy ez történt volna, csak kihúzott a laptopomból mindent, lecsapta a tetejét, majd elvette az asztalról. Ezután körbenézett a szobában, s amint megállapodott a tekintete a komódomon, tudtam, hogy a telefonomtól is búcsút vehetek. Tehetetlenül figyeltem, ahogyan apa azt is magához veszi, majd kicsörtet a szobából.
Ekkor anya az ágyamhoz ment, s leült.
– Mi történt veled, Ashton? Ki van ilyen hatással rád? – nézett rám, miután megtörölte szemeit, majd keserédesen elmosolyodott. – Az a fiú az, ugye, Ashton? Nem jó, ha valaki miatt ennyire megváltozik az ember... vagy ennyire meg kell változnia.
– Senki sem kényszerített – keltem magam, vagy leginkább Aaron védelmére, mire anya megrázta a fejét.
– Nem is így értettem. Tudom, hogy nem kényszerítenek, egyszerűen csak ennyire szeretnél a kedvére tenni. – Ebben pedig félig-meddig igaza volt. De nem csak a kedvére akartam tenni. Én élveztem ezt az életet. Élveztem, hogy szinte bármit megtehettünk, mert nem kaptak el minket, és ha mégis, akkor nem volt túl nagy következménye. Eddig. Egy részem félt attól, mi lesz, hogyha akár a tegnapival vagy akármikor máskor lebukunk. Már nem csak egyszerű kihágásokról volt szó. – Apád és én is szeretnénk, ha végre abbahagynád ezt, és a jövődre koncentrálnál, mert ennek így nem lesz jó vége. - Felvont szemöldökkel néztem rá. Hirtelen nagyon megváltozott a hozzáállása, és ez a testbeszédén is meglátszott.
– Anya, kérlek, menj ki a szobámból – jelentettem ki, mire felállt, s egy lépést tett felém.
– Mit képzelsz magadról, hogy ezek után így beszélsz velem?! – hangja remegett. Ajkaimat összeszorítottam. Nem válaszoltam. Mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, és az ajtóhoz sétált. – Ugye nem adtad magad neki? Nem szeretném, ha kihasználna.
– Anya! – Teljesen meglepett ezzel. Egyáltalán nem készültem fel rá, hogy még a közeljövőben válaszolnom kelljen egy ilyen kérdésre bármelyik szülőmnek is. Csak csendben ácsorgott, és engem fürkészett. Egy-két perc elég is volt. Felpattantam a székből, s elindultam felé. – Anya. Menj ki a szobámból! – morogtam, s mikorra odaértem, már el is indult, én pedig becsaptam mögötte az ajtót.
Vártam, vártam, és vártam. Csak akkor sétáltam a szekrényemhez, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem fognak benyitni hozzám. Előkotortam a legalsó polcomról, a ruhák alól a pót telefonomat, s gyorsan írtam is egy sms-t a barátomnak, hogy ne keressen a másikon, mert elvették.

De ugye előtte leszedted a tegnap esti képeket róla?

Érkezett a kérdés, én pedig egy pillanatra pánikba estem, de aztán eszembe jutott, hogy még azelőtt lementettem a képeket a laptopomra, hogy elmentem volna fürdeni. Gyorsan bepötyögtem a választ, s közben leültem a sarokban levő

babzsákfotelemre - melyet valamennyire takartak a szekrények. Pár hónapja, mikor átrendeztük a szobám, szándékosan így helyeztem el, hogy legyen hova elbújnom.

Persze. De egyébként is. Jelszó van a telefonomon, és azon belül is az összes mappán és alkalmazáson. Vagy annyira amatőrnek nézel...?

Hiába, hogy csak fél éve vagyok vele, már elég gyakorlottnak éreztem magam. Abszurdnak tartottam, hogy esetleg ő nem így látja. Nem csak a telefonomban védtem mindent jelszóval, hanem a laptopomon is.

Dehogy, cica. Te minden vagy, csak amatőr nem. Ha érted..

Ahogy elolvastam az üzenetét, elpirultam. Rögtön beugrott lelki szemeim előtt pár emlékkép, de megráztam fejemet, mintha ezzel elűzhettem volna őket. Persze, hogy értettem. Hogy a fenébe ne értettem volna?

Gondolkoztam, vajon mit válaszolhatnék, amikor érkezett is a következő üzenet.

Na mi van, csak nem zavarba jöttél? Az az Ash, akit én ismerek, nem jön ennyitől zavarba.

Hirtelen egy puffanás hallatszott a folyosó felől, s azonnal leraktam magam mellé a telefont, nehogy esetleg ha bejönne valaki észrevegye, és elvegye tőlem. Pár percig vártam, de semmi, így újra kezembe vettem a telefont.

Ugyan, kérlek.

Nem tudtam, mit írhatnék még. Az anyával való beszélgetés után kicsit elgondolkodtam. Jelenleg csak két dolog érdekelt igazán, és az egyikről nagyon nem akartam beszélgetni. Lehetetlennek tartottam, hogy csak kihasználjon. Annyira nem vagyok naiv. 

Végül csak rákérdeztem az egyikre.

Aaron, mi lesz, ha lebukunk?

Ám hiába vártam, erre választ már nem kaptam.

*Másnap*

         Reggel egy kis izgalommal érkeztem az iskolába. Kíváncsi voltam, hogy mit fognak szólni a haverok - akik sejtik, és a többi diák ahhoz, amit tettünk. Próbáltam elfojtani vigyoromat, ahogy a reakciókat figyeltem, de meglehetősen nehéz volt, tekintve, hogy majdnem minden második ember ki volt akadva. 

Oda-vissza sétáltam az iskolában, Aaron-t keresve, ám sehol sem találtam. Otthon maradt volna?

Amikor meghallottam a csengőt, gyorsan a saját osztályom terme felé vettem az irányt, azonban sikeresen belefutottam az igazgatóba.

– Á, Miss Knight! Pont önt kerestem – mosolygott rám, én pedig nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. – Kérem, jöjjön velem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s az igazgatói felé vette az irányt. Csendben követtem őt, és közben azon gondolkodtam, hogy mit fognak szólni anyáék. Mert most tuti, hogy lebuktunk.
Amint odaértünk, leültetett az egyik íróasztala előtti fotelbe, majd valamit pötyögött a gépén - gondolom anyáék számát kereste - s végül telefonált.
Egy órába telt ugyan, hiszen munkából kellett eljönniük, de megérkeztek. Apa - ha lehet - még dühösebbnek tűnt, mint tegnap, anya viszont meglepően nyugodt volt. Miután üdvözölték egymást az igazgatóval, a mellettem levő két fotelben foglaltak helyet.
– Azért hívtam ide önöket, mert meg kellene beszélnünk a lányuk viselkedésével kapcsolatos problémákat, melyek mára már tarthatatlanok. Az elmúlt fél évben csaknem nyolcszor súlyosan megsértette a szabályzatot, ám ezek mellett még több, kisebb szabály áthágása is a számlájára írható.
– Elnézést, igazgató úr, de tudtommal ezek a szabálysértések nem csak és kizárólag a lányomat érintik – szólalt meg apa, majd miután megköszörülte a torkát, folytatta. – Ők, illetve a szüleik, miért nincsenek jelen?

– Teljesen tisztában vagyok ezzel, Mr.Knight, de velük később szeretnék foglalkozni. Miss Knight-tal tavaly ilyenkor még abszolút semmi gondunk sem volt, és a tanulmányi eredményei is kifogástalanok voltak. Ám, mióta egy társaságba került Mr.Savery-vel, mindez egyre rosszabb lesz.

– Értem. És mit tanácsolna az elkövetkezendő egy hónapra? – Az igazgató szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt, úgy felvonta meglepettségében. Ezt a kérdést én sem értettem.

– Az elkövetkezendő egy hónapra? 

– Igen, Mr.Paterson. Utána Ashton-t átíratjuk egy másik iskolába. – Az igazgató győzedelmesen elmosolyodott, de gyorsan le is törölte az arcáról azt a mosolyt. 

– Rendben. Akkor ezt még meg kell beszélnünk. Ki kell tölteni a papírokat, és még nekünk is át kell majd küldeni a következő iskolájának a dokumentumokat. Melyik iskolát választották? A Fort Street Gimnáziumot, vagy esetleg mást?

– A Norwest Katolikus Gimnáziumot – mosolyodott el ezúttal apa, én pedig lesokkolódtam. 

– De hát az Richmond-ban van! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de amint a három felnőtt egyszerre rám nézett, elhallgattam. 

Nekem végem.

Megbeszéltük

         Reggel mikor felébredtem, nagyokat ásítva másztam ki az ágyból, s amikor megállapítottam, hogy a szüleim még alszanak, erőt vettem magamon, és elkezdtem pakolni a szobámban. Olyan rendet csináltam, mint még soha. Miután ott végeztem, a lakást kezdtem el takarítani. Nagyon igyekeztem, hogy mire ők felkelnek, megcsináljam a lehető legtöbb házimunkát, hátha úgy majd kisebb büntetésre számíthatok. Tegnap este még szerencsém volt. Amikor hazaértem, már csak anya volt fent, egyedül pedig nem akarta kiszabni a büntetésem. 

– Majd holnap megbeszéljük – mondta. – De remélem tudod, hogy nagyot csalódtam benned.

Én csak csendben álldogáltam a bejárati ajtóban, közben pedig magamat szidtam. 

Megráztam fejem, hogy eltüntessem lelki szemeim előtt a képet, és a konyhába mentem. Ám reggeli készítés közben is, csak azon tudtam gondolkodni, vajon mit fognak kitalálni. Sydney óta nem csináltam semmi rosszat. Maga voltam a megtestesült jóság. Csak nem szabnak ki túl nagy büntetést.

– Ne is próbálkozz – szólalt meg egyszer csak mögöttem apa, én pedig ijedtemben majdnem eldobtam a kezemben levő villákat. Lehunytam szemeimet, mély levegőt vettem, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra, és apára néztem. 

– Csináltam reggelit – tettem úgy, mintha az előbbi mondatát meg sem hallottam volna, de ő tudta, hogy ez nem így van. Visszafordultam a konyhapulthoz, elvettem onnan a tányért és az előkészített evőeszközöket, majd újra felé fordulva, az asztalhoz léptem s letettem oda őket. – A kedvencedet.

– Köszönöm, de mint mondtam... 

– Tudom. Csak reménykedem – mosolyogtam rá bátortalanul, mire sóhajtott egyet és leült az asztalhoz, hogy elfogyassza reggelijét. Közben kikészítettem az asztalra azt is, amit anyának csináltam, majd leültem. Végig csendben voltam, de gondolataim csak úgy cikáztak. Csak egyedül van. Olyankor mindig szigorúbb. Anya nemsoká felkel, megbeszéljük, és nem lesz semmi. 

Pár perccel később anya is megjelent. Jó reggelt kívánt, leült az asztalhoz és csendben megreggelizett. Csak szemmel kommunikáltak apával, engem meg az őrületbe kergettek ezzel.

Amint végeztek, elvettem előlük a tányérokat, s gyorsan elmosogattam. Mikor feléjük fordultam, mind a ketten engem néztek.

– Mondd csak, mi volt olyan fontos, hogy ellógtál az iskolából? – tette fel anya az első kérdést. Sóhajtottam.

– Ahogy ti is tudjátok, Maya balesetet szenvedett. Mikor pedig megtudtam, hogy Dorian nem jött iskolába, aggódni kezdtem, ezért rögtön hozzá siettem. Felelőtlenség volt, meg kellett volna várnom az órák végét, tudom. Sajnálom. 

– És egészen este tízig pátyolgatni kellett? Ashton. Dorian nem kisgyerek már. Tud magára vigyázni – Apa megjegyzése feldühített. Hiába, hogy együtt nőttünk fel, s a szüleink barátok voltak, egyáltalán nem ismerték őt. Nem tudhatták, hogy Dorian milyen rosszul tud reagálni arra, ha a családjából baj ér valakit. – Vagy esetleg valami más dolgod is volt? Esetleg valami olyan, mint legutóbb – folytatta cinikusan, mire szemeim elkerekedtek. 

– Egyáltalán nem – mondtam. A francba is. Muszáj felemlegetnie?

– Rendben. Mától kezdve te mosogatsz, mosol, és a kertet is rendbe kell tenned, két héten át. Emellett pedig iskola után egyből haza kell jönnöd. Nincs semmi kifogás. Mikey sem menthet ki – szabta ki a büntetésem anya, én pedig felmordultam. Teljesen egyszerre, szinte ugyanazon mértékű dühvel néztek rám. – Megegyeztünk, amikor elköltöztünk, hogy nem fog megismétlődni a tavalyi év. Ezért még csírájában el kell fojtani a lázadásodat. – Lázadásomat? Miféle lázadásomat? 

– Szóval... tulajdonképpen szobafogságra ítéltek? – méltatlankodtam, ők pedig bólintottak. Ez komoly? Tizenkilenc vagyok, az isten szerelmére! 

Legszívesebben felszólaltam volna, hogy megvédjem magam, de tudtam, hogy semmi haszna nem lenne. Valahol igazuk volt. Na de azért mégis! Szobafogság? 

***

         Éppen a szobám ablakában üldögéltem, amikor csengettek. Egy perccel később pedig apa és Sandra jelentek meg szobám ajtajában. Barátnőmön látszott, hogy egy kicsit meglepte szüleim viselkedése, és tudtam, hogy amint apum magunkra hagy minket, kifaggat. Már, ha itt maradhat.

– Két órát kaptok, mert hétvége van, de Sandra megkérnélek arra, hogy ha lehet, az elkövetkezendő két évben ne nagyon tervezz úgy, hogy Ashton-t is számításba vedd – mondta, majd ott hagyott minket. 

Sandra utánanézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy apa lement anyához, belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a cuccait s leült az ágyamra.

– Ennyire kiakadtak? – csodálkozott én pedig megvontam vállam. Kénytelen voltam beletörődni, mert ha ellenszegülök, még meg is hosszabbodhat a büntetésem, vagy a telefonom és a laptopom is elveszik. Azt pedig nagyon nem akartam. 

– Attól félnek, hogy ugyanaz lesz, mint Sydney-ben. Csak azért, mert ellógtam a suliból három órát, itthonról meg késtem kettőt. Ki fogom nyíni ezért Ashton-t.

– Vele találkoztál? – lepődött meg barátnőm, én pedig csak legyintettem. – Mindegy is... de ugye tudod, hogy nem ő tehet róla? – mosolyodott el Sandra halványan, én meg visszamosolyogtam rá.

– Tudom. De akkor is.

– Ash, mi a fenét csináltál te Sydney-ben? – tért rá rögtön arra, amire szerintem mindig is kíváncsi volt. Csak most nyílt rá lehetőség, hogy belekérdezzen.

– Már mondtam. Nem az volt eddigi életem legjobb korszaka. Kicsit kifordultam magamból...

– Kicsit? Ha ennyire kiakadtak... – kezdett volna ő maga is kiakadni, de egy kérlelő pillantással belé fojtottam a szót.

– A lényeg, hogy most két hétig nem mehetek sehova sem, ami fergeteges, tekintve, hogy a fiúknak jövőhéten koncertjük lesz, és megígértük, hogy ott leszünk – mondtam, miközben az íróasztalomhoz sétáltam. – Szóval ki kellene találnunk valamit, hogy elmehessek.

Sandra már éppen szólásra nyitotta száját, arcmimikájából pedig láttam, hogy tiltakozni szeretne, amikor megszólalt mellettem a telefonom. Az asztalról felvéve láttam, hogy Luke írt.

Este buli Mikey-nál. Jössz?

– Várható volt – mosolyodtam el, mire barátnőm csak felvonta szemöldökét. 

Szobafogságban vagyok, szóval nem hiszem, hogy menni fog.

Miután megírtam a választ, lenémítottam a telefont, visszatettem az asztalra, és a dvd-imhez mentem. Luke sms-e kicsit jókedvre derített, hiába nem tudtam igen-t mondani a meghívásra. Egyszerűen csak örültem, hogy nem hazudtolta meg magát, és a figyelmeztetések ellenére bulit szervezett Mikey-nál. Csak abban reménykedtem, hogy nem fognak ezen is összeveszni. Tény, hogy többször is előfordult már, de előtte mindig jókedvben teltek a próbák, nem kaptak össze semmin, így nem volt köztük feszültség. Azt pedig főleg nem akartam, hogy pont miattam kapjanak össze. Oké, tegnap Ashton-nak kicsit kiakadtam, és igazából néha már tényleg úgy gondolom, de tudom, hogy Mikey csak nekem akar jót.
– Hahó! Ash! – bökdösött meg Sandra. Észre sem vettem, hogy odajött mellém, annyira elmerültem a gondolataimban.
– Bocs, kicsit elbambultam – mosolyogtam rá.
– Észrevettem – mosolygott rám vissza.
– Egyébként, mi volt tegnap miután én eljöttem? – vontam fel szemöldökömet, ő pedig láttam ahogy fokozatosan elpirult. – Na?
– Semmi. Beszélgettünk egy kicsit, rendeltünk pizzát, aztán pedig hazajöttem.
– Ennyi? Komolyan? – biggyesztettem le ajkaim, mire elnevette magát. Egy rakoncátlan tincsét füle mögé simította, majd az ágyhoz sétált, és lehuppant rá.
– Ugyan, mit vártál? Hogy majd bevallom neki, hogy kedvelem aztán hirtelen rájön, hogy szeret  és összejövünk?
– Hát... nem éppen. Csak, hogy legalább utalsz rá, vagy akár elhívod valahova... – Abban a pillanatban, ahogy befejeztem a mondatot, felpattant az ágyról és elém sietett.
– Na ez az, ami teljesen kizárt! Nem fogok kezdeményezni.
– Ugyan már, Sandra! Mi bajod lehetne?
– Mondjuk visszautasít, és elbujdoshatok még a barátaim elől is, életem hátralevő részében. Egyébként nem fogom tálcán nyújtani magam, egyetlen pasinak sem. Soha az életben. Még Dorian

-nek sem! – Ritkán fordult elő, hogy így parádézott, de sosem zavart. Ellenben az sokkal inkább, amit
ilyenkor gondolkodás nélkül, ahogy az eszébe jutott kimondott. Imádtam és utáltam is érte egyben, de nem hibáztathattam. Amint rájött pontosan ezzel mit is mondott, a szája elé kapta a kezét. – A franc! Ashton, sajnálom! Tudod, hogy nem úgy értettem...
– Semmi gond, hiszen igazad van. Én is megjártam – vontam meg vállam, ő meg elhúzta száját, majd hirtelen mégis elmosolyodott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy felvillant egy villanykörte a feje felett...
– Egyébként, te csak meg se szólalj. Te sem teszel valami sokat azért, hogy közelebb kerülj ahhoz a sráchoz, aki tetszik neked... – vigyorgott.
– Mi? Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, ő pedig legyintett.
– Hagyjuk. Majd rájössz – mellém lépett, s a dvd-imet kezdte nézegetni. Párat ki is válogatott, s felém tartotta őket. – Inkább nézzünk meg, valami jó filmet. Oké? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Válassz!

***

         Amint Sandra hazament, anya pedig dolgozni, apa feljött hozzám, és biztosított róla, hogy nem lesz több ilyen az elkövetkezendő két hétben. Egy konkrét szónoklatot tartott arról, amit gondol, én pedig csak összeszorított ajkakkal bólogattam. Ekkor győződtem meg róla véglegesen, hogy biztosan nem tudnám rávenni őket arra, hogy elengedjenek Mikey-ékkal.
Vacsora után visszamentem a szobámba, és nem is terveztem elhagyni azt egy jó darabig, amiben a leckém, és Luke sms-ei segítettek.

Kár, hogy nem jöttél el. Meddig szól a büntetés?

Az íróasztalom fiókjába dobtam a füzeteimet, mikor a telefonom pittyegett. Gyorsan előkerestem a töltőmet, s csak azután válaszoltam Luke-nak.

Ennyire unalmas az a buli, hogy velem sms-ezel, ahelyett, hogy kiélveznéd? Egyébként két hétre. Suli után sem mehetek sehova, szóval a próbák és a jövőheti koncert is kilőve.

Percekig vártam válaszát, de mikor úgy hittem, hogy mégiscsak a buli mellett döntött, a könyveimhez mentem, levettem a polcról az egyik kedvencemet, és bedőltem vele az ágyba. Még csak a könyv negyedénél tartottam, amikor valami vibráló hangot hallottam. Egy ideig kerestem a hang forrását, de az elhallgatott. Másodpercekkel később pedig újra hallható volt. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom az, amit még mikor itt volt, lehalkítottam.
Leraktam az ágyam mellett levő éjjeliszekrényre a könyvet, s a telefonomhoz siettem.

Hé, ennyire nem akarsz velem beszélgetni? Ash, ne okozz csalódást. Ha nem veszed fel, egész éjszaka zaklatni foglak!

Megforgattam szemeimet, s elvigyorodtam, miközben a választ írtam.

Nocsak-nocsak. Luke Hemmings nem képes elviselni, ha nem ugrik minden egyes lány már a legelső szavára?

Alig küldtem el az üzenetet,  már érkezett is a következő. Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan reagált, de amikor láttam, hogy csak a mobilszolgáltató volt, máris rosszabb kedvem lett. Tudtam, hogy hamarosan le fog fogyni az összes pénz a kártyámról, ezért gyorsan írtam egy újabb sms-t.
Luke csak valamivel később reagált.

Pár perc, és ott vagyok a házatoknál.

Pár percig csak bámultam a telefon képernyőjét. Azt hittem káprázik a szemem. Luke idejön? Ilyenkor? Apáék tuti ki fogják nyírni. Aztán pedig engem is. Azt fogják hinni, hogy miatta késtem annyit tegnap, és azt, hogy hazudtam nekik, ami tulajdonképpen igaz is... csak nem pont úgy, és nem pont miatta. Márpedig ők úgy gondolnák.
Amint észhez kaptam, gyorsan kikaptam a szekrényemből egy farmert, és egy pulóvert, majd amint felvettem őket, bebújtam a papucsomba, kezembe kaptam a telefont s az ajtóhoz léptem. Próbáltam hallgatózni, hogy vajon apa ébren van-e még, de semmit sem hallottam, így lassan kinyitottam az ajtót.
Már majdnem a lépcsőnél jártam, amikor megláttam, hogy fény szűrődik ki apáék szobájának ajtaján. Ijedtemben majdnem visszafordultam, de már így is elég ideig várattam Luke-ot. Éreztem, ahogy a fülemben dobog a vér. A fejem lüktetett. Ha most lebukok, kizárt dolog, hogy az elkövetkező egy évben bárhova is elengedjenek.
Mély levegőt vettem, s amint egy kicsit lenyugtattam magam, gyorsan a lépcsőhöz mentem, majd lesiettem a bejárati ajtóhoz. Még szerencse, hogy sehol sem recseg a parketta.
A bejárati ajtón kilépve, a lehető leghalkabban és leggyorsabban bezártam azt, abban a pillanatban pedig valaki megkocogtatta a vállam. Azonnal megfordultam. Először megnyugodtam, ahogy Luke-ot megpillantottam, majd a harag lett úrrá rajtam.
– Te idióta! Már azt hittem, lebuktam! – kiabáltam fojtott hangon, közben pedig a mellkasát ütlegeltem. – Mondd normális vagy te? Ilyen későn, ráadásul mikor szobafogságban vagyok kijelented, hogy jössz, majd amikor ideállítasz halálra rémítesz?! – vigyora egyre szélesebb lett, majd elkapta kezeimet.
– Nyugi már. Ha így haladsz, te fogod lebuktatni saját magad! – Igaza volt. Sóhajtottam, ő pedig mikor látta rajtam, hogy már nem akarom őt ütlegelni, elengedte a kezeimet.
– Mondd, miért jöttél? – néztem rá, de rettentően zavart, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam, így fogtam magam, s leültem a veranda lépcsőjére. Szó nélkül követett.
– Öhm... Beszélgetni? – vonta fel szemöldökét, én pedig eltátottam a számat. – Most mi az? Azt írtad le fog menni a pénz a kártyádról. Szóval... gondoltam idejövök.
– Komolyan? Luke. Ez kedves, meg minden, de te nem éppen bulizni voltál? Ráért volna holnap... Ó. Öhm... hétfőn suliban is. Nem? – értetlenkedtem, ő pedig megrázta fejét. – Jut eszembe. Ráadásul a bulit, te magad szervezted!
– Miből gondolod?
– Amikor Karen mondta, hogy nem lesznek a hétvégén, és ne rendezzetek semmi bulit, te voltál az, akinek teljesen lerítt az arcáról, hogy már pedig bulizni fogtok.
– Aljas rágalom! – tiltakozott, s megpróbált sértetten nézni rám, de mikor tekintetünk találkozott elmosolyodott. – Jó, igaz. Gondoltam rá, de ez most Calum volt – mondta én pedig megforgattam szemeimet. – Ne forgasd annyit, mert fennakadnak.
– Hát persze! Kizárólag ti ketten lehettek ilyen agyamentek! – hagytam figyelmen kívül legutolsó megjegyzését, de hirtelen nyomasztó csend telepedett ránk, és Luke-ra nézve láttam, hogy maga elé néz, s közben ajkát harapdálta. Úgylátszik ezúttal tényleg megbántottam egy kicsit. – Luke...
– Nem szeretem, hogy az emberek csak ennyit látnak belőlem. Nem csak egy agyament bulizós tinédzser vagyok, és nem várom azt, hogy a csajok már az első szavamra ugorjanak... – sóhajtott. – Tudom, hogy okkal van ez. Tényleg sokat bulizok és sokat csajozok, de változtatni akarok ezen...
– Luke... – Egyfolytában csak a nevét mondogatva kezdtem egyre idiótábban érezni magam. Az ujjaimat tördeltem.
 – Ne csináld. Nem tesz jót – fogta meg kezemet, s mikor ránéztem, halványan elmosolyodott. – Ashton... Eljönnél velem valamikor... valahova? – felvont szemöldökkel néztem rá, mire elengedte kezemet s megrázta fejét. –  Jó, hagyjuk...
– Nem! – vágtam rá azonnal, ő pedig újra rám nézett. – Konkrétabban egy kicsit...? – biztattam.  Látta rajtam, hogy mit akarok, ezért megadóan felnevetett.
– Randiznál velem? – Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, de nem is kellett sokáig erőlködnöm. Egy pillanattal később, anya jelent meg előttünk.
– Luke. Kérlek menj most haza – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, Luke pedig szép lassan felállt, és sűrű bocsánatok közepette elment.
Anya csak ekkor nézett rám. Szemei dühösen csillogtak, ajkát pedig összepréselte. Vagy csak túl fáradt volt, vagy már oly módon feldühítettem, hogy jobbnak látta abban a pillanatban nem beszélni velem, én pedig az alkalmat kihasználva gyorsan felálltam, és besiettem a házba.